Az iráni háború egyik legtöbbet ismételgetett kérdése, hogy kifogynak-e az amerikaiak és az izraeliek a légvédelmi rakétákból – és ha igen, mikor. Persze erre pontos adatok nélkül nehéz választ adni, és azt a hibát sem szabad elkövetni, hogy egyszerűen kivetítjük a jelenlegi adatokat a jövőre nézve. Tehát hiába becsüli a március utolsó napjaiban látott iráni rakéta- és drónindítások, valamint az amerikai, izraeli, illetve az Öböl menti államok légvédelmei által kilőtt rakéták mennyisége alapján valaki azt, hogy mondjuk egy hónapra van még elég készlet, ha mondjuk közben az izraeli-amerikai légierő módot talál még több iráni rakéta megsemmisítésére még kilövés előtt. Vagy éppenséggel Irán elővesz eddig tartalékban tartott készleteket, és növeli a támadások intenzitását. Vagy partra szállnak az amerikaiak a Hormuzi-szorosnál – és így tovább.
A helyzet mindenesetre közel van a kritikushoz, és ez a számok alapján is látszik. Ha csak a február 28-án indult háború első bő két hetének viszonylag jól becsülhető adatait nézzük, akkor az iráni támadásokat elszenvedő országok súlyosan a nyakára kellett hágjanak a meglévő készleteiknek. Izrael a 80 százalékát lőtte el a legnagyobb magasságban, ballisztikus rakéták ellen leginkább hatékony Arrow 2-es és 3-as rakétáinak, míg a hasonló célokra alkalmas THAAD rakéták 40, illetve 60 százalékát használták fel az Öböl menti országok, illetve az Egyesült Államok.
A ballisztikus rakéták ellen szintén bevethető, szintén amerikai gyártású Patriot rakétákból pedig 30 százalék felett járnak az Öböl menti országok, de még az Egyesült Államok viszonylag nagy készleteinek közel ötöde is fel lett már használva. A Patriotok esetében sokatmondó tény, hogy két hét alatt két teljes év termelését (nagyjából 2 ezer) lőtték ki, de már az első héten több ilyen rakétát vetettek be a Közel-Keleten, mint amennyit Ukrajna összesen négy év háború alatt kapott. A legdrágább és legbonyolultabb THAAD vagy Arrow elfogókat tekintve pedig már az is kihívás, hogy egy év alatt három számjegyű mennyiséget gyártsanak ezekből.
Igaz, az iráni támadások volumene jelentősen csökkent az első napok után, azóta azonban nagyjából szinten maradt, tehát ha minden így marad, hamarosan igencsak korlátozni kell majd, milyen bejövő fenyegetésre milyen elfogókat lehet kilőni, nehogy aztán a legfontosabb célpontok védelmére ne maradjon elég rakéta.
Mindenki spájzolna
De, ahogy mondani szokás, minden válság egyben lehetőség is. És ez most is így van. Az ukrán-orosz háború és a növekvő geopolitikai feszültség miatt eleve megnőtt hadiipari keresletre az iráni háború újabb lapátokkal tesz rá. Igaz, nem minden területen, hiszen (egyelőre?) páncélosokra vagy tüzérségi lőszerekre itt nincs szükség, de légvédelmi rakétákból – mint láttuk – nagyon nincs elég.
Fotó: Wikimedia/Department of Defense
A „pánikvásárlás” már be is indult. Az Egyesült Államok több sürgősségi (tehát kongresszusi jóváhagyás nélkül is teljesíthető) fegyvereladási csomagot jelentett be. Kuvait nyolc darab, a Patriot rendszerekhez való legújabb típusú radart vásárol, egyenként egymilliárd dollárért, az Egyesült Arab Emírségek több száz levegő-levegő rakétát, drónvadász Coyote rakétákat, valamint összesen 1700 darab, F-16-osokhoz való levegő-föld muníciót is vesz, szintén sokmilliárd dolláros értékben. (Utóbbi tétel önmagában is érdekes azért: Irán ellen vetnék be ezeket? Vagy csak elrettentés?)
Csakhogy van egy kis gond. Hiába megbízható fegyvervásárló partnerei ezek az államok az Egyesült Államoknak, és hiába fizetnék most is ki a rendes piaci árat, maga az amerikai haderő lehet a versenytársuk. Közben ugyanis az amerikai kongresszus elé kerülhet egy 200 milliárd dolláros kiegészítőcsomag a védelmi költségvetéshez, amely tulajdonképpen iráni háborús számlának is tekinthető. Ha pedig az amerikai haderőnek kellenek a készletek, akkor mondjuk Kuvait elég gyorsan hátrébb sorolódhat a listán, aláírt szerződés ide vagy oda.
És akkor is ez lesz a helyzet, ha – tegyük fel – pár napon belül teljes és szilárd békével ér véget az iráni háború. Mert először is: a most ellőtt készleteket pótolni kell. Másrészt a mostani események rámutattak, hogy egyfelől a világ még 2024-hez képest is sokkal kiszámíthatatlanabb és veszélyesebb hely lett, másfelől pedig az olcsó drónok és a nem annyira olcsó, de viszonylag egyszerűen előállítható ballisztikus rakéták reális fenyegetést jelentenek még a legmodernebb haderőkre és légvédelmekre is.
Nem tudnak eleget gyártani
Így hát aztán nagyon sok ország szeretne bespájzolni légvédelmi rendszerekből. De kitől tudnak venni? Az Egyesült Államok, mint láttuk, bőven nem tud eleget gyártani, a beígért kapacitásnövelések pedig majd csak évek távlatában kezdik el érzékeltetni a hatásukat. Ha valaki aggódik azon, hogy van-e elég légvédelmi rakétája most, akkor nem biztos, hogy megnyugtatja a tudat, hogy 2034-re esetleg vállalja a Lockheed-Martin egy nagyobb megrendelés leszállítását.
De még ha vállalja is, nem biztos, hogy teljesíti. Hiszen, mint láttuk, ezúttal az is hozzátesz a helyzet bonyolultságához, hogy maga az Egyesült Államok is nagy ütemben használja saját, szintén nem végtelen készleteit. Ha pedig a Pentagon egy ponton azt mondja, hogy ácsi, kritikus szint alatt vannak a készleteket, mostantól minden egyes legyártott Patriotra nekünk van szükségünk, amíg vissza nem töltjük, akkor a reménybeli vásárlók elég szorult helyzetbe kerülhetnek. És ha véget is ér az iráni háború, ki merné most azt mondani, hogy a következő pár évben nem tör ki újabb, nagyobb szabású háború a világban?
Azonban vannak más szereplők is, akiktől lehet vásárolni. A két másik nagy hadiipari óriás ugyan kiesik – Oroszország a szankciók és az orosz haderő saját igényei miatt nem tud szállítani, a kínai eszközök pedig biztonsági és politikai kockázatokkal járnak, és eleve nem jöhetnek szóba olyan országoknak, amelyek amerikai rendszereket használnak –, de a védelmi szempontból sokszor lesajnált Európa most komoly lapokat kaphat a kezébe.
Ugyanis a THAAD/Arrow kategórián kívül az európai gyártók mind az alacsonyan és lassan szálló drónok ellen, mind a két véglet közötti, „közepes” kategóriában kínálnak elég jó megoldásokat. Az olyan rendszerek, mint a norvég NASAMS, a brit Sky Sabre, a német IRIS vagy éppen az olasz SAMP/T rendszerek ugyan nem feltétlenül tudják azt, mint a Patriot, viszont léteznek, és az európai védelmi költések felpörgetése miatt egyébként is éppen a gyártókapacitások növelésének ciklusában vannak. Komolyan megélénkülhet a kereslet a vállról indítható légvédelmi eszközök, mint például a lengyel Piorun vagy a brit Martlet irányába is.
Fotó: Wikimedia/Olasz haderő
E rendszereknek eddig két nagy problémájuk volt. Egyrészt az éles harci tapasztalatok hiánya – ezt éppen Ukrajnában gyűjtögetik. Másrészt a kis darabszám miatti magas ár – az SAMP/T-hez használhat Aster elfogórakéta gyártója, az MBDA vezetője most arról beszélt, hogy végre van elég megrendelés ahhoz, hogy specializált gépsorokat és szakembereket állítsanak rá a gyártásra, jelentősen csökkentve ezzel az egy rakétára jutó költségeket.
Ez a helyzet Ukrajnának is megnyithat ajtókat: a Közel-Keleten már tárt karokkal várták az iráni Sahedek orosz verzióinak semlegesítésében nagy gyakorlattal rendelkező ukrán szakértőket, ahogy persze az olcsó elfogódrónok iránt is óriási kereslet keletkezhet.
Még egy szereplő járhat nagyon jól a megnövekedett kereslettel: Dél-Korea. A Cheongung-II rendszer a hírek szerint az Egyesült Arab Emírségek légvédelmének kötelékében 90 százalékos elfogási hatékonysággal dolgozott, és egy hozzávaló rakéta nagyjából harmadannyiba kerül, mint egy Patriothoz használatos PAC-3-as elfogó. És ha valakik, akkor a dél-koreaiak elég jól értenek hozzá, hogy felpörgessenek egy high-tec eszközöket készítő gyártósort…
Átrendeződik a piac?
De jó helyzetben van Európa a haditengerészeti megrendelések tekintetében is. Nem nukleáris meghajtású tengeralattjárót szinte csak európai cégtől lehet vásárolni, de az Egyesült Államok éppen bedöntötte saját következő generációs hadihajó-beszerzési programját is, tehát az olasz, francia, spanyol és német cégeknek ezen a téren is jó lehetőségek adódhatnak.
Persze azért az amerikai fegyverexport nem fog összeomlani, miután 2025-ben éppenséggel újabb rekordot döntve, évi 331 milliárd értékre nőtt. Harci gépek tekintetében például nincs igazi alternatívája az amerikai „vasnak”. Aki ötödik generációs harci gépet szeretne, annak be kell állnia az F-35-ösökért álló hosszú, több éves várólistát megtöltő sorba, de egyelőre nagy magasságban ballisztikus rakétákat megbízhatóan lelövő rendszere is csak Izraelnek és az Egyesült Államoknak van.
Biztos tehát, hogy a világban egyre inkább eluralkodó felfordulás a hadiiparban és a fegyverkereskedelemben is jókora felfordulást fog hozni. És például az energiaválsággal vagy az autóipari trendekkel ellentétben e területen elég jó lapjai vannak az európai iparnak is. Kérdés, ki tudják-e ezeket játszani az európai cégek és kormányok.
A cikk a Perun néven publikáló ausztrál védelemgazdasági szakértő alábbi videója alapján készült:
