Hatalmas, tömör, szürke felhőrétegen verekedi át magát repülőgépünk, mire leszállunk a gyengén szitáló esőben és 6 fokban a közel kétmilliós Észak-Írország fővárosában, Belfastban. Aztán lesz jobb is a helyzet az előttünk álló négy napban, de azért nem árt, ha a turista minél előbb belátja: amire itt soha nincs garancia, az az időjárás.

Olyan korán érkezünk, hogy az impozáns Szent Anna Katedrálisnál található szállás még el sem foglalható, csak letesszük a csomagjainkat, s irány Belfast centruma, ami gyalog is simán bejárható. A híres-neves kocsmák még próbálnak magukhoz térni a délelőtti gyenge napfényben, így első utunk egy kávézóba vezet, ahol egy jó erős flat white-tól reméljük, hogy a hajnali 3 órás kelést orvosolja. Bent – meglepő módon – gyönyörű komolyzene szól zongoraszólókkal tarkítva, tehát már biztos, hogy emlékezetes marad az első emlékünk Belfastról.

Mindjárt utána a klasszikus reneszánsz stílusú Városházába (City Hall) botlunk, amelynek egy része napközben mindig nyitva áll az emberek előtt. Gyönyörű ólomüveg ablakai kelta mítoszokat és legendákat ábrázolnak, de számos ingyenes kiállítás is látogatható. Ingyenes a mosdóhasználat is, ahogy a város több pontján a közösségi vécék is szabadon használhatók (ami a sör egyik hazájában egyáltalán nem hátrány).

Például a Szent György (St George’s Market) piacon is, ahol péntektől vasárnapig tényleg majdnem minden kapható.

A tengeri herkentyűktől a régiségeken át a nemzeti ételekig, miközben kint éppen jégeső kopog a több száz éves köveken.

A piac végében jókedvű ír gitárosok zenélnek a sokaságnak, mi például épp a 8 fontért (3 700 forint) vásárolt ír reggelinket falatozzuk, amit újításként a hamburgerekhez hasonlóan egy puha belfasti szódakenyérbe halmoznak. Következő nap pedig fish & chipset választunk 10 fontért (4 550 forint).

Innen indult első és utolsó útjára a Titanic

A Titanic negyed felé tartva a Lagan folyó partján el sem kerülhetnénk a Big Fisht, majd azt a 20 méteres nyúlánk női szobrot, amely a reményt szimbolizálja.

Ám a Belfast dokkjaiban készült legendának emléket állító, büszkén magasodó Titanic múzeum maga a csoda. Már az is óriási ötlet, hogy szinte végig a Titanicot ácsoló munkások elmosódó zaja hallható a háttérben. A multimédia számtalan ötletét felvonultató tárlaton teljesen bele lehet helyezkedni az unikális hajó történetébe, kezdve attól a szenvedélytől és büszkeségtől, mellyel építették, azon az időszakon át, amikor Belfast a hatalmának csúcsára ért, egészen az egyik túlélő dédunokájának beszámolójáig.

Ezek után úgy lép ki az ember a Titanic szentélyéből, hogy abszolút megérte azt a 25 fontot (több, mint 10 ezer forint), amit a belépőért le kellett szurkolnia.

A belvárosba visszatérve már minden kultikus hely tárt karokkal várja a turistákat és a helyieket. Belfast leghíresebb helyén, a Duke of Yorkban kötelező inni egy Guinnesst. 6,30 font (2 900 forint) egy korsó, ezért fizetésnél arra gondolunk, még jó, hogy a fapados járat tényleg olcsó volt (22 ezer forint). A többszáz éves ír kocsmákat azonban vétek lenne kihagyni.

A még 1993-ban is bombatalálatot kapott Nagy Operaházzal szemben álló Liquor Salon vagy a Robinson's Bars például valóban egy darabka történelem, a bőrüléseken italt kortyolgatva igen könnyű odaképzelni az egykori kalapos öregurakat szivarral a kezükben.   

A falakból áradó múlt  

Ám a történelem nemcsak a falakon belül, hanem azokon túl is szinte tapintható. Bár azt mondják, Belfast híres falfestményei megtekintésének egyik legjobb módja, ha részt veszünk egy „fekete taxis” túrán. A túrának nincs mögöttes jelentése, csupán az angolszász, hagyományos taxikról kapta a nevét. Ám mi enélkül eredünk a graffitik és a híres demarkációs vonal nyomába, főleg, hogy ma már fantasztikus street art-térképeket lehet letölteni a világhálóról.

A művészi szintű alkotások hihetetlen módon adják át a politikai zűrzavarokat és a múltbeli konfliktusokat, a történelmi és vallási események mementóiként.  

Az ír és angol településrészeket magas falakkal, úgynevezett „békevonalakkal” választották el egymástól, ezek jelentős része napjainkban is látható. A demarkációs vonal azonban nincs kitáblázva, kicsit küzdeni kell érte, hogy eljussunk a halálos áldozatokkal járó legnagyobb vallási csaták helyszínére, a „Falhoz”.

El is határozzuk, hogy a Belfast című filmet ideje újranézni, ami konkrétan itt játszódik az ír-angol ellentétről, s az a Kenneth Branagh írta és rendezte, aki maga is észak-ír és saját gyerekkorának állított ezzel emléket.

Nem is olyan rég, csak 1998-ban kötötték meg Észak-Írországban azt megállapodást, ami lezárta az Ír-sziget véres és viharos 20. századi történelmét, ami nagy napnak számított mindkét félnek.

A magukat írnek valló katolikus többségnek, a nacionalistáknak, illetve a magukat britnek valló protestáns unionistáknak, akik a jövőjüket az Egyesült Királyságban képzelik el.

Az angol–ír békeszerződésben a felek megállapodtak a független Ír Köztársaság létrejöttében, a függetlenségüket visszaszerző katolikus írek pedig lemondtak az Egyesült Királyság részére a korábban az Ír Királysághoz tartozó hat, többségében protestáns britek által lakott északi tartományról, az 1920 decemberében létrejött Észak-Írországról.

De hiába törölték el a gettókat, hiába alakultak közös intézményrendszerek, a két tradíció közötti ellentét a Brexit miatt ismét felszínre tört.

Ezért – főleg a külvárosban – azóta is tapintható a feszültség például a pubokban, amelyek kifejezetten protestánsok vagy katolikusok, esetleg metodisták, s tudatosan őrzik hagyományaikat, így a mai napig sem látják szívesen a kívülállókat egy vagy több korsó sörre.  

A vidék

Belfastban számtalan a látnivaló – a Big Benhez hasonlító Albert Emlékóra, a Belfasti Kastély, a Botanikus Kert, az Ulster Múzeum, a kísértetjárta, immár lakatlan börtön, a Crumlin Road Gaol, hogy csak párat említsünk még –, mégis érdemes egy napra befizetni a vidéki buszos körútra (35 font, 16 ezer forint). És nem csak azért, mert útba ejti a Bushmills whiskey-lepárló üzemet. Trónok harca-rajongóknak pedig egyenesen kötelező.

Az Atlanti-óceán partján haladó körtúra fantasztikus arcát villantja fel Észak-Írországnak. Már csak azért is, mert óceán lévén bármikor észrevehetünk egy bálnát, cápát és delfint.

Mi olyan szerencsések voltunk, hogy egy jókedvű delfincsapatot láthattunk is.

Fürdővároskák, halászfaluk, robusztus természeti képződmények, a "Trónok harcának" lankái, várak, tündérfák és töménytelen mennyiségű szépség suhan el mellettünk. Mégis, messze kiemelkedik közülük az UNESCO-világörökségek közé tartozó Giant’s Causeway (Óriások Útja) különleges bazaltképződménye.

Főleg, ha épp szép az idő, és a saját lábunkkal mehetünk ki az orgonasípokra hasonlító kövekre, melyek egy ősi vulkánhasadék-kitörés eredményeként alakultak ki. Az oszlopok többsége hatszögletű, bár néhánynak négy, öt, hét vagy nyolc oldala van.

Az egészen különleges helyszínhez természetesen kötődik egy legenda is, amelynek ki más, mint egy óriás a főhőse. Ne feledjük, Jonathan Swift, aki a "Gulliver utazásai"-t megírta, ír volt. A látogatóközpontban vetített kisfilmből pedig azt is láthatjuk, hogy nyári éjszakákon fantasztikus gyertyafényes zenei eseményeket rendeznek a koromfekete észak-ír sötétségben.  

Egyszóval nem csoda, ha Észak-Írország a történelmével, természeti csodáival, gasztrokultúrájával, legendáival, misztikus kisugárzásával és a mélyen gyökeredző, még mindig tetten érhető villongásaival beszippantja az embert, ahova mindig vissza fog vágyni.

Mindemellett az időjárásban sem lehet csalódni: Belfast stílusosan búcsúztat minket, a kora reggeli órákban zuhogó esőben jutunk ki a reptérre. Aztán a hazafelé tartó járaton rengeteg, de tényleg rengeteg szülőföldjére utazó vendégmunkással együtt töltünk el három órát. De ez már egy másik történet.

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.