Véget érhet a tengeralattjárók kora? Ez nagyon rossz hír lenne mindannyiunk számára

Amikor nagyjából egy hete a Kuba körüli vizeken egyszerre tartózkodott egy orosz és amerikai atomtengeralattjáró, biztosan sokak gerincén futott végig egy kis borzongás – így kezdődnek a nukleáris világvégéről szóló filmek. Valóban, a mélyben észrevehetetlenül rejtőzködő, a civilizáció elpusztításához elegendő fegyvert hordozó tengeralattjárók a hidegháború kikerülhetetlen fegyverei voltak, és még ma is fontos részét képezik a globális stratégiai egyensúlynak.

Vannak azonban arra mutató jelek, hogy a tengeralattjárók uralkodása a végéhez közelíthet. Ha így lesz, az nem biztonságosabb, hanem sokkal veszélyesebb hellyé teheti a világot.

A hadviselés látványosan átalakulóban van. Az orosz-ukrán háború példáján látszik a legjobban, hogy az új adatgyűjtő- és adatfeldolgozó-rendszerek, mint például a drónok és a műholdak, illetve az ezekből kapott adatokat elemző, immár mesterséges intelligenciával is felvértezett szoftverek minden korábbinál „átlátszóbbá” tették a csatateret. Azaz két fejlett haderővel rendelkező ország háborúja esetén már igazából nem az a kérdés, hogy tudjuk-e, hol vannak az ellenség erői, hanem az, hogy mivel és hogyan tudjuk ezeket célba venni és megsemmisíteni, és hogy hosszú távon fenntarthatóak ezek a módszerek (nem éri meg például minden gyalogos katonára egy százezer dolláros irányított bombát dobni).

Több tízezer tonnás tűk a szénakazalban

A tenger felszínén már régebb óta hasonló a helyzet. Egy a nyílt óceán nagyjából lapos felszínén úszó több tíz- vagy akár százezer tonnás (a legújabb amerikai repülőgéphordozók vízkiszorítása) fémdarabot nem igazán lehet elrejteni a centiméteres pontossággal dolgozó műholdak és más, fejlett felderítési eszközök korában. A tenger mélyén azonban más a helyzet. Ugyan a hidegháború idején mindkét fél hatalmas összegeket költött arra, hogy olyan eszközöket, rendszereket hozzon létre, amelyek követni tudják az ellenséges tengeralattjárók mozgását, e területen legfeljebb részsikereket tudtak elérni.

Nem véletlenül. Talán senkit sem lep meg az a tény, hogy az óceánok hatalmasak. A tengeralattjárók pedig a nukleáris hajtás megjelenésével elképesztő képességekre tettek szert. A hidegháborús monstrumokhoz képest nevetséges játékszernek ható második világháborús tengeralattjárók is nagyon komoly problémákat okoztak a szövetségeseknek az Atlanti-óceánon (és a japánoknak a Csendes-óceánon). De ezek a tengeralattjárók valójában lemerülésre képes felszíni hajók voltak, amelyek a felszín alatt nagyon korlátozott képességekkel rendelkeztek, és nagyon korlátozott ideig is bírták a dízelmotorok hajtását és a legénység túlélést biztosító oxigén nélkül.

Ehhez képest egy a hidegháborús időszak második felében készült nukleáris hajtású tengeralattjáró akár hónapokat is képes a víz alatt tölteni, határt tulajdonképpen az élelmiszerkészletek és a legénység pszichológiai állóképessége jelentenek csak. Ezek a lenyűgöző gépezetek akár a felszíni hajókkal vetekedő, vagy azokat meg is haladó sebességeket tudnak elérni a víz alatt. Kiegészülve a gondos hangszigeteléssel, a radar- és egyéb jeleket elnyelő burkolatokkal ez még most is azt jelenti, hogy egy-egy ilyen tengeralattjárót szinte lehetetlen megtalálni, ha nem tudjuk elég pontosan, hol keressük.

A tengeralattjárókról indítható, nagy hatótávolságú ballisztikus rakétákkal együtt pedig ez azt jelenti, hogy nukleáris meghajtású, nukleáris fegyverekkel felszerelt tengeralattjárókkal rendelkező hatalmak ellen az öngyilkossággal egyenértékű bármilyen csapást intézni. Ezek a tengeralattjárók ugyanis gyakorlatilag bármilyen esetben biztosítják az úgynevezett „második csapás” képességét, azaz azt, hogy egy ilyen hatalom még akkor is kivédhetetlen, pusztító ellencsapást tudjon indítani támadója ellen, ha mondjuk a teljes ország területe, minden hagyományos csapásmérő eszköze elpusztul egy meglepetésszerű, tökéletesen végrehajtott első csapásban.

Ütőkártyák a tenger mélyén

Ezek a tengeralattjárók fontos biztosítékul szolgáltak az Egyesült Államok és a Szovjetunió számára nukleáris arzenáljuk (a szárazföldről silókból, illetve mozgó kilövőállásokról indítható interkontinentális ballisztikus rakéták, illetve a levegőből ledobható vagy kilőhető nukleáris fegyverek) kiegészítéseképpen. De vannak államok, amelyek gyakorlatilag kizárólag a tengeralattjárókra építették a nukleáris elrettentésüket, például Nagy-Britannia vagy Franciaország sem rendelkezik több száz szárazföldről indítható robbanófejjel, de abban minden potenciális ellenfelük biztos lehet, hogy néhány atomtengeralattjárójukból legalább egy minden pillanatban valahol, valamelyik tenger vagy óceán mélyén jár, és szükség esetén bevetésre kész.

A tengeralattjárók persze hagyományos fegyverként, hagyományos háborúkban is fontos eszközök lehetnek. Egy néhány éve, a Tajvani-szorosban kitört konfliktust (azaz Tajvan Kína általi megtámadását) modellező „háborús játékban” például az amerikai tengeralattjárók elképesztő pusztítást vittek végbe a kínai inváziós flotta körében, a modell szerint egy tengeralattjáró nagyjából naponta lett volna képes egy ellenséges felszíni hajó elsüllyesztésére, miközben saját pusztulására csupán 20 százalékos esélyt számolt ez a modell.

A tengeralattjárók még a világ jelenleg legfélelmetesebb és legdrágább harci eszközei, a repülőgéphordozó-kötelékek ellen is eséllyel vennék fel a harcot, és ehhez még csak sokmilliárd dolláros, több száz fős legénységgel hajózó nukleáris meghajtású monstrumokra sincs szükség. A hihetetlenül csendes svéd Gotland-osztályú, vagy éppen a német Type-212-es tengeralattjárók is komolyan feladnák a leckét a világ bármelyik haderejének.

A tengeralattjárók stratégiai és taktikai előnyei elsősorban abból az egyenlőtlenségből származnak, hogy a tengeralattjárók tudják, hol vannak az ellenséges célpontok, az ellenség azonban általában nem tudja, hol vannak a tengeralattjárók. Azonban a világ változik, és bizonyos jelek arra mutatnak, hogy belátható időn belül elveszthetik ezt az előnyüket a tengeralattjárók.

Új világ jöhet

A víz alatt rejtőzködő járművek felfedezésének legfőbb módja a kezdetektől fogva egészen mostanáig a hang volt. A tengeralattjárókra vadászók passzív módon igyekeztek felfogni a működésük és mozgásuk gerjesztette hangokat, a víz alatt jól terjedő hanghullámok pedig az aktív lokalizálásra is képesek, a szonárok kibocsátotta hanghullámok visszaverődése lehetővé teszi a tengeralattjárók megtalálását.

Azonban a hangra és más metódusokra építő tengeralattjárókat kutató eszközök eddig mindig beleütköztek abba a korlátba, hogy korlátozott, legfeljebb néhány kilométeres hatótávolságukhoz képest az óceánok végtelennek tűnnek. De a technológia fejlődése nem áll meg, és nagyon úgy tűnik, hogy ezen a területen hamarosan áttörés következhet be.

Egyik oldalon folyamatosan fejlődnek a szenzorok is. Egy új amerikai szonár például a tesztek során egy 100 kilométer átmérőjű körben volt képes felfedezni bármilyen, 10 méternél hosszabb ember alkotta tárgyat. Ígéretes kísérletek zajlanak a tengeralattjárók fémteste által gerjesztett mágneses anomáliák detektálásának területén (ez sem új technológia, de jelenleg legfeljebb néhány száz méteres távolságra működik, az újabb eszközök ezt néhány kilométerre is kiterjeszthetik).

Folynak kutatások lézerimpulzusokkal, sőt műholdakra szerelt, a víz egy a mélyben elhaladó tengeralattjáró hatására kialakuló néhány centiméteres, de jellegzetes kiemelkedését kiszúró eszközökkel is. Nagyon ígéretesnek tűnik az úgynevezett SQUID (Superconducting Quantum Interference Device, azaz szupervezető kvantum-interferencia eszközök) területe is, amelyek egészen gyenge mágneses mezőket is képesek nagy távolságból észlelni. Egy nukleáris meghajtású tengeralattjáró pedig elengedhetetlenül kibocsát valamekkora sugárzást is – megfelelően érzékeny műszerek ezt is képesek lehetnek érzékelni.

Az igazi áttörés azonban nem egy-egy technológiától várható, hanem ezek összességétől, illetve alkalmazásuk módjától. Az említett detekciós technológiák mind fejlődni fognak a következő években, a különböző szenzorok pedig egyre olcsóbbá válnak. Az ember nélküli platformok (a tenger felszínén vagy mélyen, illetve a levegőben közlekedő drónok) is egyre elterjedtebbé fognak válni. A kettő összeházasítása pedig ahhoz vezethet, hogy egyre több és egyre fejlettebb szenzor fogja pásztázni a világ óceánjait. E szenzorok adatait pedig egyesíteni lehet, és mesterséges intelligenciával felturbózott szoftverekkel lehet kiértékeltetni. Elképzelhető, hogy egy mágneses anomáliát figyelő szenzor önmagában csak 20 százalékos pontossággal fedez fel egy tengeralattjárót, de ha hasonlót tud egy a közelében működő akusztikus szenzor, plusz bejelez egy műholdas érzékelő is, akkor az adatok egyesítésével már elég közel lehet jutni a száz százalékos biztonsághoz.

Egy 2020-as, az Ausztrál Nemzeti Egyetem Nemzeti Biztonsági Kollégiuma által készített tanulmány e változások összegzése nyomán a következő megállapításra jutott:

„Az óceánok a legtöbb szcenárióban legalább valószínűleg (75 százalékos valószínűséggel) – bizonyos szcenáriókban pedig nagyon valószínűleg (90 százalékos valószínűséggel) transzparenssé válnak a 2050-es évekre. Ezen előrejelzéseink pontosságában meglehetősen biztosak vagyunk, ezt egy független elemző szoftver is igen magasra (70 százalékra) mérte.”

Ez azt jelenti, hogy a kutatók szerint a mostani folyamatok révén a 2050-es évekre nagyon valószínű, hogy a tengeralattjárók elvesztik legnagyobb előnyüket, azaz a rejtőzködés képességét. Tegyük hozzá, hogy mindez Ausztráliában nem csak elméleti, hanem vérre, de legalábbis dollármilliárdokra menő játék. Az ország ugyanis a tervek szerint még a 2020-as évek második felében megvásárol három Virginia osztályú használt amerikai atomtengeralattjárót, és további kettőre rendelkezik opciós szerződéssel. E mellett saját nukleáristengeralattjáró-építési programot is indít, az első hajó 2042-re épülne meg, az összesen nyolc tengeralattjáróból az utolsó példányokat pedig a 2060-as évekre adnák át. A program összes költségét jelenleg 268 és 368 milliárd dollár közé becsülik.

Bizonytalan jövő

De mi történik, ha az óceánok valóban „átlátszóvá” válnak a 2050-es évekre? Az egyik következmény az, ami a fentiek alapján az ausztrál védelmi stratégákat, illetve az ausztrál adófizetőket is aggaszhatja: mi van, ha a sok tízmilliárd dollárért épített és addig építendő tengeralattjárók hirtelen félelmetes szuperfegyverekből úszó koporsókká válnak?

Márpedig tengeralattjáró-építési programok számos országban zajlanak. Az Egyesült Államok százmilliárd dollárokat tervez költeni arra, hogy megőrizze vezető helyét e tekintetben a világon, Kína pedig arra, hogy felzárkózzon az Egyesült Államokra. A kiváló szovjet örökségre építkezve az orosz tengeralattjáró-építés is újra feléledni látszik a pénzhiány ellenére is, de India is saját nukleáris meghajtású, nukleáris ballisztikus rakétákkal felszerelt tengeralattjáró-flotta felépítésén dolgozik.

Franciaország 2022-ben állította szolgálatba nukleáris elrettentő flottájának új talpkövét, az első Suffren osztályú tengeralattjárót, és ezek folyamatosan fogják leváltani a Rubis osztályt a következő években, évtizedekben. Németország, Japán, Dél-Korea, sőt Brazília is jelentős tengeralattjáró-programokat futtat, bár ezek a nukleáris helyett az olcsóbb, alternatív hajtású verziókat részesítik előnyben.

De e programok, és a beléjük ült dollármilliárdok sorsa csak a kevésbé súlyos következménye lenne a transzparens óceánoknak. Ahogy fentebb írtuk, a nukleáris fegyverekkel felszerelt tengeralattjárók gyakorlatilag kivédhetetlen „második csapás” képességet biztosítottak az ilyenekkel rendelkező országok számára. Ha ezeket az önmagukban is szinte a teljes a civilizáció elpusztításának képességével rendelkező fegyvereket kivesszük az egyenletből, azzal paradox módon nem biztonságosabb, hanem potenciálisan veszélyesebb hely lesz a világ.

Ugyanis a nukleáris rakétákkal felszerelt tengeralattjárók miatt jelenleg tulajdonképpen értelmetlen azon morfondírozni, lehet-e kivédhetetlenül pusztító első nukleáris csapát mérni egy atom-nagyhatalomra. Ha viszont a stratégiai elemzők számíthatnak arra, hogy a szárazföldi és légi nukleáris arzenál mellett egyben a tengeralattjárókat is képesek lehetnek kiiktatni, akkor máris kicsit megvalósíthatóbbnak látszik az, hogy saját biztos pusztulásuk nélkül legyenek képesek támadást indítani. Persze ez nem jelenti azt, hogy amint transzparenssé változnak az óceánok, elindulnak az orosz rakéták Amerika vagy az amerikai rakéták Kína felé, valamennyivel könnyebb elképzelni egy ilyen szcenáriót. Ha pedig a védekező fél oldaláról nézzük, akkor megnő a jelentősége annak, hogy egy potenciális támadás esetén azonnal elindítsa a válaszcsapást, hiszen nem számíthat immár száz százalékosan arra, hogy a tengeralattjárók minden esetben úgyis elvégzik a bosszúállás munkáját. Tehát egy akár tévesen bejövő támadásnak ítélt helyzetben nagyobb hajlandósággal rendelnének el válaszcsapást – egy téves riasztás esetén ezzel robbantva ki a nukleáris háborút – mind korábban, amikor biztosan számíthattak a tengeralattjárókra.

Korai lenne még temetni őket

Persze azért nem eszik olyan forrón a kását. Egyrészt a fentebb röviden összeszedett detektálási technológiák egyelőre laborokban vagy ellenőrzött körülmények között zajló teszteken mutatnak ígéretes eredményeket, nem valós, pláne háborús körülmények között. Azt sem szabad elfelejteni, hogy még ha lehetségessé is válna egy olyan rendszer kiépítése, amely valós időben képes érzékelni tengeralattjárók mozgását a világ óceánjaiban, ez iszonyatosan drága és összetett lenne.

És akkor még nem számoltunk azzal, hogy maguk a tengeralattjárók is fejlődhetnek, például kaphatnak maguk mellé csaliként működő, vagy egyes feladataikat átvevő drónokat is. Felvértezhetik a tengeralattjárókat tervezőik fejlett elektronikus hadviselési képességekkel is, amelyek képesek megzavarni, átverni vagy működésképtelenné tenni a rájuk vadászó szenzorokat. Végezetül ott van az a probléma, hogy oké, tudjuk hol van egy tengeralattjáró, de ez nem egyenlő azzal, hogy meg is tudjuk semmisíteni. A mai tengeralattjárók a nukleáris csapásmérő eszközeiken túl is félelmetes fegyverek, torpedókkal, cirkálórakétákkal felszerelve, néhány felszíni hajó vagy repülőgép számára egyáltalán nem magától értetődő feladat elpusztításuk.

Szóval transzparens óceánok ide, fejlődő észlelési technológiák oda, azért a tengeralattjárókat még nem kell temetni. Erre utal az is, hogy pontosan azok az államok, amelyek a legtöbbet fektetnek a tengeralattjárók észlelésének technológiájába, azok egyben ugyanazok, amelyek közben újabb és újabb tengeralattjáró-építő programokat is indítanak. Márpedig mondjuk az amerikai flotta stratégia tervezői a nyilvánosan hozzáférhető adatokhoz képest sokkal több információval rendelkeznek arról, mire lehetnek képesek a tengeralattjárókat figyelő eszközök 10-20-30 év múlva. Az Egyesült Államok pedig éppen elkölteni tervez nagyjából 100 milliárd dollárt 12 darab új Columbia osztályú tengeralattjáró 2080-ig történő szolgálatba állítására.

Igaz, lehet még egy csavar is a történetben. Elképzelhető, hogy az óceánok megfelelő pénz és energia befektetésével valóban transzparenssé tehetők – de már önmagában azért is megérheti újabb és újabb tengeralattjárókat építeni, hogy valaki rákényszerítse potenciális ellenfeleit arra, hogy ezt a rengeteg pénzt és energiát rááldozza a feladat megoldására. Ha belegondolunk, attól még, hogy egy fegyver már nem számít legyőzhetetlennek, általában nem tűnik el – ott vannak például a talán minden eddiginél sérülékenyebbé vált harckocsik, amelyek azért még így is fontos szerepet játszanak az ukrajnai frontokon is. A tengeralattjárók tehát valószínűleg továbbra is félelmetes eszközei maradnak a hadviselésnek, de a nem túl távoli jövőben szerepük azért komoly átalakuláson mehet át.

A cikk nagyban támaszkodik az ausztrál védelemgazdasági szakértő, Perun a témával foglalkozó adására, amely itt is megtekinthető: