Amikor erős inflációs hullám éri a gazdaságot, mint ahogyan az általánosan bekövetkezett a 2021/2022-es helyreállási ciklus-szakaszban, izgalmas nyitott kérdéssé válik a munkajövedelmek (bérek, keresetek) reálértékének az alakulása. A munkavállalók vajon képesek-e a bérköveteléseiket érvényesíteni, és legalább megőrizni a korábbi jövedelmi szintjüket? Vagy az árak elszállnak, és a fizetések csak cammognak? Akkor az infláció nemcsak a fix keresetűeknek, hanem a munkavállalói többségnek is nívó-csökkentést hoz. Ám az lehetséges, hogy az árak növekedésére hivatkozva a munkavállalók jókora nominális béremeléssel fölé tudnak menni az inflációs rátának.
Ezek a különféle lehetséges kimenetek függnek a gazdasági növekedési ütemtől, a munkaerőpiaci viszonyoktól, a munkavállalók szervezettségétől, meg attól is, hogy feszes-e vagy inkább megengedő (accomodative) a gazdaságpolitikai környezet. Ha aztán az árak és bérek versenyfutásából tényleg az utóbbiak jönnek ki győztesen, akkor nekilendül a bér-ár-bér spirál, és mivel a bér csak a munkavállaló felől nézve jövedelem, a vállalatnak költségelem, a túl gyors béremelés alááshatja a versenyképességet és fűti az inflációt – ami viszont a monetáris hatóságokat kemény megszorító beavatkozásra serkenti. Így megeshet, hogy kellemetlen recesszió fogja majd megtörni a spirált.
A fejlett világ utóbbi negyedszázadának legnagyobb inflációja feltette ezeket a kérdéseket. Most némi választ kapunk a frissen közzétett európai foglalkoztatási és inflációs adatokból. Maradtak azért nyitott kérdések is, valamint a magyar ügy – nem először – némileg sajátosan alakul. A magyar kormány ugyanis 2010-től a hazai dinamika feltételeként nem a nagy termelékenységet, hanem a nemzetközileg versenyképes (értsd: olcsó) béreket nevezte meg, teljes foglalkoztatottságot hirdetett, valamint szintén versenyképességi érvekre hivatkozva leértékelő árfolyampolitikát folytatott.
A probléma általános, de az országonkénti helyzet nagyon eltérő lehet: nem egyformán jöttek ki a 2020-as hirtelen leállásból, a munkaerőpiac feszessége is különböző volt és maradt még az EU tagállamai között is, az euróövezeten kívül pedig a gazdaságpolitikai változékonyság is nagyobb, amire éppen Magyarország ad példát: nálunk a 2020 utáni két fiskális évben extrém laza volt a költségvetési politika, és sokáig laza maradt a monetáris politika is.
Ez esetben viszont valóban kialakulhat olyan spirál, amely során bérek is társulnak az árszintet felhajtó erőkhöz. A magyar bérek (és ami szorosan idetartozik: a magyar munkatermelékenység) állapotával már foglalkoztunk tavaly, megállapítva, hogy a bérszintünk meglehetősen szerény (2022. november 7. Bod Péter Ákos: a magyar bérek alacsonyak és a jövedelmek is, ez a baj).
Nézzük az újabb adatokat. A foglalkoztatottság szintje az Európai Unióban 2022-re már elérte a koronavírus-járvány kitörése előtti mértéket. A tavalyról közzétett Eurostat-adatok szerint az uniós tablón Magyarország a nálunk alkalmazott sajátos számítás szerinti 3,9 százalékos munkanélküliségi mutatójával kedvező helyen állt. Ha viszont kivesszük a közfoglalkoztatottakat – akik más tagállamokban az aktív szociális foglalkoztatott kategóriába tartoznak –, akkor az összehasonlítható módon számított munkanélküliségi rátánk 4,3 százalék lett volna 2022-ben. Az még mindig az uniós országok középső harmadába sorol minket. Igaz, a tavalyi év közepétől kezdett gyengébbre fordulni a magyar foglalkoztatás, és az idei év eddig eltelt időszaka a további gyengülés jeleit mutatja, amint a gazdaságunk 2022 második felétől recesszióba csúszott.
Tavaly azonban az EU-ban – és éves átlagban még nálunk is – viszonylag gyors volt a gazdasági növekedés, és így joggal vártuk, hogy erőteljesen emelkednek a munkajövedelmek. Az viszont valóban nyitott ügy, hogy a bérek a fogyasztói árak hirtelen meglódulásával lépést tudtak-e tartani. Nos, az Eurostat adatai szerint szépen nőttek euróban a vállalatok bérjellegű kiadásai, komoly országonkénti szóródással, az alábbiak szerint – csakhogy éves átlagban nyolc százalékkal nőttek az euróárak, szintén nagy eltérésekkel még az euróövezeten belül is, és még nagyobb inflációt mértek az övezeten kívüli országokban, így különösen nálunk.
Az Eurostat adatai a teljes bérköltségre vonatkoznak, vagyis a magyar fogalmak szerinti szuperbruttó munkajövedelmeket mutatják be, amiben a munkavállalónak kifizetett bruttó béren túl benne van a munkáltató által a társadalombiztosításba befizetett összeg is (annak részarányát mutatja az 5. oszlop). Ez utóbbi tételt, a munkaadókra jutó befizetéseket az üzleti közvélemény hajlamos egyszerű vállalati tehernek tekinteni – valóban a munkáltatót terheli, de e kiadási tételnek elvi kedvezményezettje a munkavállaló: a foglalkoztatója az ő későbbi nyugdíjához, társadalombiztosítási ellátásához járul hozzá, amikor TB-járulékot fizet. Jóléti államokban ez komoly tétel a munkaadó számára, ám a munkáltatói hozzájárulás valamilyen módon kapcsolatban áll a munkavállalók életjövedelmével.
A magyar eset ebben is más, mert az Orbán-kormány az alapszerű tb-gazdálkodást fokozatosan felváltotta centralizált, adóként működő elvonással, és engedett a vállalati törekvéseknek, amikor több lépésben mérsékelte a béreket terhelő munkaadói elvonást. Abból viszont nyugati mércével csekélyebb későbbi jóléti ellátás fakad – vagy folyamatos gond lép fel a költségvetésben az egészségügy és az állami nyugdíjrendszer deficitje miatt.
A munkaerőpiac és a népjóléti rendszer ügye tagállami hatáskörbe tartozik, és a nemzeti rendszerek valóban jelentősen különböznek az EU-n belül. Ez a körülmény nehezíti a nemzetközi összehasonlítást, az viszont mindenképpen elmondható, hogy a munkaerőköltségeket és az azok mögötti tényleges, hazavitt munkajövedelmeket tekintve kelet-nyugati (és az itt nem exponált észak-déli) szakadék létezik. Itt a táblázatban a térségünk szempontjából fontos osztrák és német adat, valamint az EU-átlag szerepel összehasonlításként.
A bér(költség) szakadéka nem múlt el, ám bizonyos bérfelzárkózási trend kivehető. Menjünk csupán 15 évet vissza az időben, a 2008-as évig. Az akkori igen alacsony szintről jelentős emelkedés ment végbe például a bolgár esetben (háromszorosra nőtt az euróban mért bérköltség-szint) vagy a román gazdaságban, ahol bőven megduplázódott az euróárfolyamon számolt átlagos órabérköltség – és azzal együtt hasonló mértékben nőtt a dolgozók nettó, hazavitt keresete is. Az EU átlagában csak 41 százalékkal nőtt az órabér-költség; az eleve magas német és osztrák bérszint még némileg ennél is gyorsabban (ahogy a 6. sor jobboldali oszlopa mutatja).
Már itt is feltűnik a magyar bérköltség-adat visszafogottsága: a bemutatott időszak elejétől a legutóbbi összemérhető évig (2022) eltelt időszakban 7,8 euróról 10,7-re nőtt az órabér-költségünk, ami csak 37 százalékos emelkedés: ez elmarad az uniós átlagtól. Ennél kisebb arányban ez idő alatt a bemutatott országok közül csak Horvátországban nőttek a bérköltségek.
Ez a középtávú folyamat. De mit hozott a 2022-es év? A 6. oszlop baloldala mutatja a 2021-hez mért változásokat. Ezek szintén erősen eltérő adatok: a román és a bolgár bér(költség) gyorsan emelkedett, mértéke jóval meghaladta az EU tavalyi átlagos dinamikáját, amely 5 százalékos volt.
Ehhez az átlaghoz, meg a kelet-közép-európai térséghez mérve meglehetősen mérsékelt a magyar bérköltség emelkedése. Ezt meglepőnek is gondolhatnánk, hiszen választási év volt, és a kormányzati gazdaságpolitika sokféle módon tolta felfelé a hazai bérszintet, egyebek között nagy minimálbér-emeléssel. Igen ám, de ebben a nemzetközi összehasonlító adatsorban benne van a bérjövedelmeket terhelő adók és elvonások változása (esetünkben az szja-kedvezmények, a munkáltatói hozzájárulás mértékének enyhítése). Továbbá itt euróra átszámolt nemzeti adatok szerepelnek. Ahol nem euró a fizetési eszköz, ott az árfolyam módosulása sokat változtat a képen. Ezért szerepel a 7. oszlopban az otthoni pénznemben számolt bérköltség-növekedés, és benne az így sokkal ismerősebb magyar kétszámjegyű adat.
Azzal persze az a gond, hogy időközben felgyorsult az infláció, mely hazánkban éves szinten 14,5 százalékos fogyasztóiár-indexet produkált. Eszerint az átlagos órabérköltség-növekedés hajszállal elmaradt az átlagos fogyasztói kosár drágulásával mért inflációtól. Nem is tekintve a termelői árak növekedését; ágazatonként nagy eltérések mentek végbe az elmúlt időszakban, de a bérköltség-növekedést jóval meghaladó mértékeket regisztráltak.
Az adatok alátámasztják azokat a megállapításokat, melyek szerint Magyarországra nem jellemző a bér-ár spirál hosszabb időt tekintve, bár 2021 végétől 2022 közepéig kétségtelenül páratlanul nagy reálbér-növekedés valósult meg, ami egyfelől megdobta a hazai fogyasztóképes keresletet, és másfelől komoly munkabérköltség-növekedéssel terhelte meg a nagy bérhányadú vállalkozásokat. Azonban a termelői és fogyasztói árak rekordméretű gyorsulása 2022 második felétől hamar visszavette a bérek (bérköltségek) reál-növekedését. A kényszerű makrogazdasági kiigazítás első jelei már mutatkoznak is hazánkban a munkanélküliségi ráta emelkedésében, és abban a tényben, hogy a 2023 eleji béremelkedés a gazdaság legtöbb szektorában elmarad az igen magasan tetőző inflációhoz képest.
Ez átvezet ahhoz a megállapításhoz, amelyet a Magyar Nemzeti Bank (MNB) tett a magyar infláció természetének magyarázata kapcsán, a legfrissebb inflációs jelentésben: a vállalati profitok nagymértékű megemelkedése áll a kiugró árszintérték mögött: „2022 harmadik és negyedik negyedévében nőtt az infláció költségek által meg nem magyarázott része – az infláció emelkedése a profitok emelkedésével járt együtt”. Ez a megállapítás nem meglepő, sőt kézenfekvő: ha nem a munkabérek futottak el, sőt a bérköltségek reálértéke (néhány politikailag motivált negyedévtől eltekintve) mérséklődött, akkor maradt a tőke remunerációjának a növekedése, illetve a harmadik, itt nem említett gazdasági szereplő, az állam részesedése.
Ez utóbbi lényeges vonatkozás. A magyar állam, szemben egy sor nyugati jóléti állammal, nem élt a forgalmi adók (áfa, üzemanyagadó) mérséklésével, sőt 2022 nyarától különféle jogcímen különadókat vetett ki („extraprofitadó”). Ezeket a többletelvonásokat a cégek áthárították a fogyasztóra, megnövelve a fogyasztóiár-szintet. Így végeredményben megmaradtak a vállalati, banki nyereségek, míg a felgyorsult áremelkedés sikeresen elinflálta a korábbi nagy bérnöveléseket.
Ennek sajnos további következménye, hogy az infláció nálunk 2023 elejére lényegében szétterült a teljes gazdaságra. Világosan mutatja ezt az a tény, hogy a maginfláció ugyanúgy 25 százalék felett volt az év első két hónapjában, mint a fogyasztóiár-index vagy a harmonizált árindex, holott a maginfláció adat nem tartalmazza sem a feldolgozatlan élelmiszerek, sem az üzemanyagok árait, amelyekkel kényelmesen szokták magyarázni a nagy inflációs rátát.
Az pedig lehetséges politikai következmény, hogy a kormányzati és az ahhoz közeli média a vállalkozók, üzletemberek, tőkések mohóságában fogja meglelni az infláció felelőseit a "brüsszeli szankciók" témáján túl. Ha ugyanis kiesik a világpiaci energia, mint magyarázó ok, még mindig maradnak bűnbaknak a tőkések (különösen, ha külföldiek...).
Nem hinném, hogy az MNB e felé terelné a figyelmet, és az üzleti mohóságban találná meg a makacsnak ígérkező infláció kulcsát. Az adatokat, tényeket azonban lehetséges így interpretálni egy jól felépített nyugat- és tőkeellenes médiakampányban.
Gyengült csütörtökön a forint a főbb devizákkal szemben a kora reggeli jegyzéséhez képest a bankközi piacon, az euró és a svájci frank ellenében 0,4 százalékkal, a dollárral szemben 0,6 százalékkal. 
