Okozott némi meghökkenést az Eurostat újabb jelentése az úgynevezett rendelkezésre álló jövedelem 2021-es mértékéről. Az átlagos helyzetű (medián) magyar embernek a hazai árakon számolt elkölthető jövedelme az Európai Unióban hátulról a negyedik.
E mutató szerint az elnyúló gazdasági válságból nehezen kikecmergő görögök, a bolgárok, valamint egy paraszthajszállal lemaradva a románok állnak csak mögöttünk. Három balkáni ország. Az összes többi volt tervgazdaság (szám szerint nyolc) megelőz minket a jövedelmi szintet tekintve a legújabb adatok szerint.
Meghökkenésre ok nincs, esetünkben nem történt drasztikus változás, csak egy kis hátracsúszás: 2011-ben a 11 ország között a hetedikek voltunk, egy évtizeddel később pedig a kilencedikek.
A helyezésünk okait és általában a jövedelmi folyamatok irányát érdemes itt körbejárni, de előbb egy mérési ügyet kell tisztázni. A gazdasági tárgyú vitákban siker és sikertelenség ügyében leggyakrabban az egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) mutatójával érvelnek. Pedig azzal az output-mérés szokásos gondjain túl azért is kell óvatosan bánni, mert nem az ország lakosainak, cégeinek a jövedelmét méri, hanem az ország területén megtermelt jövedelmet, tartozzon az külföldihez vagy rezidenshez. Márpedig a külföldi tőketulajdonra nagymértékben támaszkodó gazdaságokban jelentős a hazai termék (GDP) és a rezidensek nemzeti jövedelme (GNI) közötti eltérés: az üzleti eredmény, kamatjövedelem egy jelentős része nem a helyieké. Ezért a nemzeti jövedelem (GNI) mutatója sokkal jobban jelzi a tényleges helyzetet. Ám ami az embereket foglalkoztatja, az nem a GDP alakulása, nem is a GNI, amelyet ritkán és késve publikálnak, hanem hogy mekkora az emberek tényleges elkölthető jövedelme.
Ennek mérésére pedig valóban az itt idézett jövedelmi mutató alkalmas. A Luxemburgtól Romániáig terjedő sorrendben hazánk a lista vége felé található 2021-ben, mint ahogy már egy ideje. Elégséges itt a hasonló hátterű és adottságú nemzetekkel összevetni a viszonyainkat.
A mutatók alapján nincs okunk dicsekvésre. Az igaz, hogy a medián jövedelem egy évtized alatt nálunk (is) növekedett: a harmadik számoszlop megmutatja, hogy a magyar jövedelmi sorrend középen található, átlagos helyzetű (medián) személy rendelkezésre álló jövedelme 40 százalékkal emelkedett. A magyar helyezés és a növekedési ütem hasonló lenne, ha nem a mediánt, hanem a számtani átlagot tekintenénk.
A 40 százalékos emelkedés első ránézésre jól mutat, ám a többi tagország adataiból az látható, mint ami sok más gazdaság-társadalmi mutatóból is: a sorstárs országok nagyobb fele nálunk gyorsabban haladt előre ezekben az években, és vannak, akik leelőztek. A magyar jövedelemszinttel nagyjából együtt emelkedett az eleve jóval magasabb cseh medián-jövedelem, a miénknél kisebb ütemben nőtt a szlovén és a szlovák adat. Mindhárom ország jövedelmi szintje 2011-ben is, 2021-ben is meghaladta a miénket. Ezzel szemben egészen meglepő ütemű volt a három balti ország és Románia jövedelemnövekedése. Erre lehetne azt mondani, hogy mélyről indultak, onnan könnyebb gyorsan emelkedni. De ez nincs így egészen.
Románián kívül Litvániában, Lettországban és a már korábban is jó közepes jövedelmi szintű Észtországban is megduplázódott az átlagos helyzetű polgár jövedelme egy évtized alatt.
Ezzel eléggé átalakult a jövedelmi mérce szerinti sorrend: Magyarország a 11 sorstárs nemzet között két helyet csúszott. Szlovénia maradt az első helyen, Lengyelország a cseh szintre lépett fel, a balti országok mind a lista első felébe kerültek. A román utolsó hely jelzi, hogy egyetlen évtized alatt nem hozható be történelmi elmaradottság, ám másfelől nézve csak elismerést érdemel a meglepő mértékű jövedelem-növekedés. Igaz, a román gazdasági pálya kevésbé volt kiegyensúlyozott ezen idő alatt, mint például a cseh, így a növekmény egy része felfogható a túlfűtöttség átmeneti hozamának. Ha ez így van, akkor eljön majd egy korrekciós szakasz – ilyet átélt például Szlovákia. De hazánk is, mégpedig a 2001–2006 között folytatott felelőtlen, túlköltekező gazdaságpolitika miatt 2008–2009-ben.
Ha nem meglepő is a magyar relatív pozíció némi romlása, mégis magyarázatot igényel az ügy. A hivatalos hazai közlések a GDP gyors növekedését, és így közvetve Orbán gazdaságpolitikájának sikerét szokták hangoztatni. Akkor a GDP-növekedésre hivatkozók nem mondanak igazat? Ha viszont a magyar növekedési adatok helytállók, akkor pedig miért ilyen mérsékelt a magyar emberek jövedelemnövekedése?
A tényleges helyzet az, hogy a magyar GDP növekedési trendje csak a sokkal gazdagabb régi tagországokhoz képest mondható jónak, az új tagállamok többségéhez mérve nem ez a helyzet. Azok az országok, amelyek a rendelkezésre álló jövedelem szintjében egy évtized alatt elénk kerültek (Lettország, Litvánia), a növekedési teljesítményükkel is felülmúltak minket. A jövedelmi szintet tekintve ránk fejlődő Románia a mienknél sokkal erőteljesebb gazdasági növekedést mutatott fel; ennek tényezőivel már foglalkoztunk itt.
Az állami propaganda igyekszik a számára kedvező bázisévet és összehasonlítási alapot megtalálni, a valóság mégis az, hogy a térség legtöbb országa nálunk gyorsabban nőtt, jobban fejlődött az utóbbi évtizedben.
Van még egy lényeges aspektus. A közepes ütemű GDP-növekedés és a közepesnél kisebb lakossági jövedelemnövekedés között látszólagos az ellentmondás, amint ezt sajnos éppen a magyar eset mutatja be. A GDP-nek az itt élő emberek jövedelmén túl további jelentős tételei is vannak, ilyen a bruttó állóeszközfelhalmozás, benne a beruházás. A magas beruházási rátára rendszerint büszkélkedve fel is hívják a figyelmet a hivatalos nyilatkozók. Amint azonban a magyar gazdaságtörténelem korábbi szomorú korszaka tanúsította, a megemelt beruházási ráta a lehetségesnél kisebbre szorítja össze a családok jövedelmét és emiatt a folyó fogyasztást is, másrészt viszont semmi sem garantálja, hogy a „tyúk aranytojást tojik”. Az 1950-es évek megmutatták, hogy a rossz struktúrába értelmes kalkuláció nélkül bezúdított beruházási pénzek felfelé nyomják a termelési mutatót, a kimutatott gazdasági növekedési ütemet, ám a hibás erőforrásallokálás nyomában nem lesz nagyobb a tényleges elkölthető jövedelem és fogyasztás.
A 2010 után meghirdetett újraiparosítás és növekedésközpontú gazdaságpolitika szerencsére nem azonosítható a központi tervezési szisztéma alatti erőltetett iparosítással, de vannak párhuzamok. A magyar költségvetési pénzekből és az EU-s forrásokból elindított állami mega-projektek, a politikaközeli cégeknek adott turisztikai, építőipari, infrastrukturális támogatások mind megnövelik a beruházási volument és azon keresztül a kimutatott gazdasági outputot, de nem hihető, hogy a projektek nyomán hasonló mértekben fog nőni a magyar jövedelem.
A túlszámlázott mega-szerződések, a drága presztízsberuházások, a tényleges lakossági igényeket felülmúló méretű, költséges sportlétesítmények formailag mind emelik a GDP szintjét; az viszont, hogy az ügyletek később növelik-e a nemzeti jövedelmet, vagy torzóként visszamaradnak veszteséges beruházásként, erősen kérdéses.
Lehet-e ebből a közepes jövedelmi szintből feljebb emelkedni? A balti országok példája azt mutatja, hogy nemcsak lehetséges gyorsan kiemelkedni az alsó-közepes fejlettségi sávból, hanem a növekedési lendület később is fennmaradhat megfelelő kulturális és politikai feltételek mellett. A közepes jövedelmi helyzetből való fellépésnek a kulcsszektora az oktatás – pontosan az, ahol nálunk már évek óta gyűlnek a súlyos gondok.
Ezért amikor a magyar politikai diskurzusba újra feltűnt a közepes jövedelmi állapotból való kikerülés és annak a nehézsége („a közepes fejlettség csapdája”), akkor számot kell vetni a szintváltás kemény előfeltételeivel. A mi térségünkben az európai normák szerinti fejlettség elérésére már van példa: a szlovén, cseh, észt eset. Néhány más ország is esélyes a belső fejlettségi körbe való belépésre. Hazánk elmúlt évtizedének fejlődése azonban nem ad alapot nagy ambíciókhoz. A szellemi tőke folyamatos akkumulációja, a modern társadalom működéséhez szükséges intézményrendszer (így főként a hatékony és korrupciómentes állam) valamint a meghatározó kereskedelmi-pénzügyi-gazdasági erőközpontokhoz való szerves kapcsolódás: ezek adnak esélyt a felsőbb osztályba lépéshez.
Amit most látunk a magyar politika, iparpolitika ("akkunagyhatalom leszünk") és az EU belső köréhez való viszonyulás ügyében, az nem ad alapot az eddig elért szint meghaladására. Az elkanyarodás, a társaktól való lemaradás hosszú folyamat, néhány év adatával nem dokumentálható, de a 2023-as év nagy valószínűséggel további ütemvesztésünket hozza. A magyar (és a lengyel) újjáépítési program elakadása idején az összes többi új tagállam részesül az újjáépítési támogatásból, a kedvezményes hitelből, és ezzel gazdaságuk új lendületet vehet az egyébként nehéz időkben. Az európai újjáépítési projektből való eddigi kimaradásunk máris veszteség, elszalasztott esély és idő. A dráguló hitelköltségek, kényszerű beruházásleállítások pedig további recessziós hatással járnak. Ezen a helyzeten a politikai ráolvasás ("középhatalommá válunk") és a közepes jövedelmi csapdából való huszáros kitörés ígérete nem javít.
A Benchmark rovat cikkei itt olvashatók el.
Oroszország mindaddig nemet mond, amíg Ukrajna fegyvert kap a Nyugattól. 
