Az utóbbi egy-két hétben szinte cunamiszerűen ömlik a sajtóból az inflációval kapcsolatos félelemkeltés. A clickbait címadások alapján azt gondolhatnánk, hogy visszatért harmincas évek, a hiperinfláció korszaka. A pánikkeltés kiindulópontja az, hogy az amerikai és a magyar inflációs adatok is kicsivel magasabbak voltak a várakozásoknál. Az amerikai havi mutató 2,6-ról emelkedett áprilisban 4,2-re, a magyar adat pedig 5,1-re. Ezeket a hangokat erősíthette, hogy májusban is magas maradt az infláció, hiszen az Egyesült Államokban 5 százalékra nőtt, míg a magyar mutató értéke 5,1 százalékos maradt.

Jelen írásban amellett fogunk érvelni, hogy az infláció miatt aggódni nem egyszerűen felesleges, de adott esetben akár káros is lehet.

Először is vizsgáljuk meg, hogy mi az oka a pánikkeltésnek? A gazdasági elemzők között mindig is létezett egy „inflácionista” tábor, amelyik folyamatosan súlykolja a pénzmennyiség növelésére alapozó jelenlegi válságkezeléssel kapcsolatosan, illetve általánosan minden állami élénkítéssel kapcsolatosan, hogy annak magas inflációs lesz a vége. Mivel azonban a jegybankok mennyiségi könnyítései évek óta zajlanak, és az inflácionistáknak eddig soha nem jött be a vészmadárkodás, sőt, rendkívül alacsony infláció, majd olykor egyenesen defláció volt, most hirtelen ráugrottak a kicsivel magasabb adatokra. Hogy kinek az érdekeit képviselik ezek az inflációval riogatók, arról kicsit később. Szerencsére van egy józan többség is.

Másodszorra mérlegeljük, hogy tényleg van-e ok pánikra? Természetesen a hiperinfláció tud nagyon káros lenni a gazdaságban, bár igazából csak akkor, ha magas szintre emelkedik. Ez azonban legalább két számjegyű, tartós inflációt feltételez, sőt, inkább még ennél is sokkal magasabbat. Sem a Weimari Köztársaság vészjósló pénzromlása, sem a magyar trillió millpengős világ nem fenyeget, amikor enyhén, 2-3 százalékról 4-5-re emelkedik az infláció. Olyan ez, mintha alkoholizmustól féltenénk mindenkit, aki megiszik egy pohár bort…

Növekedés és infláció

Harmadszorra azt is gondoljuk végig, hogy az infláció ördögét az ellendrukkerek akkor szokták a falra festeni, amikor az állam élénkíteni kezdi a gazdaságot. Ilyenkor tipikusan az történik, hogy sok millió ember – jelen esetben Amerikában akár sok tízmillió friss munkanélküli – megélhetését biztosítja egy-egy ilyen intézkedéscsomag. Ilyenkor nem arról van szó, hogy egy stabil magánkereslet felett extra állami keresletet teremt az állam, ami hirtelen inflációs nyomást támasztana, hanem arról, hogy ha nem pumpálna pénzt a gazdaságba a kormányzat, akkor a bezuhant magánkereslet hiányában összeomlás lenne. Ahogy John Maynard Keynes közismert módon figyelmeztetett rá, válság idején a magángazdaság kereslete, beruházásai a negatív várakozások miatt nem lesznek elégségesek. Ezért van, az, hogy válságos időszakban a kormányzat nem ragaszkodhat a kiegyensúlyozott költségvetéshez, és főleg nem a pluszos költségvetéshez. Ahogy Wynne Godley brit közgazdász hangsúlyozza: válság idején az állami deficit teszi lehetővé, hogy a magángazdaságnak nyeresége legyen, és nem pedig vesztesége. Másképp nem megy, ha az államnak többlete lenne, akkor a magángazdaságnak lenne mínusza. Ahogy a Nobel-díjas amerikai közgazdász, Paul Krugman fogalmazott 2009-ben: ”a deficitek mentettek meg minket!”

Az infláció nem a szegények adója!

Sajnálatos módon rendkívül elterjedt a téves és káros mondás – számos közgazdaságtan könyvben is szerepel – mely szerint „az infláció a szegények adója”. Nem az.

Arra akar utalni ez a félrevezető bölcsesség, hogy a legszegényebbek sínylik meg a legjobban árak emelkedését. Ez azonban nem így van.

A társadalom legszegényebb tagjainak mindig és mindenhol adóssága van, sőt, gyakran igen jelentős adóssága. Nem egyszerűen nincstelenek, hanem ennél súlyosabb a helyzet: adósságban élnek. Az adósság értékét azonban az infláció csökkenti! Az adósok ilyenkor ugyanazt a nominális összeget fizetik vissza, de az már kevesebbet ér a gazdaságban. Ugyanennek a jelenségnek a fonákja, hogy a hitelezőt viszont kedvezőtlenül érinti az infláció, hiszen kevesebbet ér majd a pénz, amit visszakap. Hitelezni viszont tipikusan a bankok szoktak, illetve rajtuk keresztül a társadalom gazdagabb tagjai, akiknek megtakarításaik vannak, melyekből a hitelezés történik. Az infláció tehát nettóban egyfajta transzfer a gazdagoktól a szegények felé, és nem pedig fordítva. * Mindez máris megmutatja, hogy az infláció nem a szegények adója!

Arról lehet vitázni, hogy az adóssággal nem rendelkező középrétegeket (ők azonban már nem a legszegényebbek!) hogyan érinti az infláció. Nyilván kedvezőtlenül, de ismét csak fontos észben tartani, hogy mihez képest. Ha a kicsit magasabb infláció (tehát nem hiperinfláció!) az ára annak, hogy a kormányzat keresletélénkítéssel segít megőrizni milliók munkáját és jövedelmét, akkor ehhez képest elhanyagolható veszteség, hogy mondjuk 2 százalékról 4-5 százalékra emelkedik közben az infláció. Mindez így együtt nyilvánvalóan megéri. Ismét csak nem igaz, hogy az infláció a szegények (a példában az alsó középosztály) adója lenne.

Akiket a legnagyobb mértében érint az infláció, azok bizony a vagyonosok. Hatalmas összegű megtakarítás esetében már egy alacsony számjegyű extra infláció is jelentős veszteséget jelent. A gazdagok vagyonának többsége ugyanis nem inflációbiztos megtakarításban fekszik. Ráadásul a jövedelmeik másik forrását adó kamatok reálértéke is csökken a befektetéseiknél. ** Az infláció tehát ha valakinek, akkor éppenséggel a gazdagoknak az adója.

A szociálpolitika szerepe

Joggal vethetné közbe valaki, hogy ha 10-20 százalékkal emelkednek az élelmiszerárak, ahogy ez az elmúlt időszakban megtörtént, az bizony fáj a szegényeknek is. Ez természetesen igaz. Ez azonban általában szociálpolitikai és nem monetáris politikai kérdés. Az például, hogy a minimálnyugdíjak egy évtizede nem emelkedtek Magyarországon, és a kisnyugdíjasok megalázó összegekből nyomorognak, nyilvánvalóan szociálpolitikai méltánytalanság. Nagyon sürgősen törvényt kellene hozni arról, hogy semmilyen szociális transzfer nem maradhat a mindenkori létminimum alatt. Így a kisnyugdíjak sem, de például a közmunkások bére sem.

Érdemes egyébként megemlíteni, hogy az élelmiszerár emelkedés oka sem az állami keresletélénkítés. Ugyanúgy kínálati oldali szűk keresztmetszetek hatnak ebben az iparágban, mint például a chipgyártásban.

Az infláció, mint társadalmi transzfer

Annál is fontosabb az inflációt szociálpolitikával kezelni, mert egyszeri áremelkedések mindig is lesznek a gazdaságban. Ezek egyáltalán nem biztos, hogy káros jelenségek, sokszor kifejezetten kívánatos korrekciók. Példa erre a minimálbérek emelése. Az Egyesült Államokban is, de Magyarországon is igazságtalanul alacsonyak a legalacsonyabb bérek. Ezek jelentős emelésére lenne szükség. Ennek azonban lehet inflációs hatása. Nehéz azt mondani, hogy ne emeljünk a dolgozó szegények bérét csak azért, mert ez átmenetileg áremelkedéshez vezet. Ám még ez utóbbi sem biztos. Könnyen lehet, hogy a magasabb bér egyszerűen csak csökkenti a vállalat profitját. Ezen esetben egyszerűen csak jövedelemtranszferről van szó. Van, aki nyer, van, aki veszít. Ha a cég átterheli a magasabb béreket a vevőkre magasabb árak formájában, ugyanez a helyzet. Kétségtelenül van inflációs hatása, ám csupán transzferről beszélhetünk a fogyasztók felől a dolgozó szegények felé.

Érdemes itt megjegyezni, hogy jobb az állami keresletélénkítést költségvetési úton a rászorulókra célozni, mint monetáris úton, mennyiségi könnyítéssel a gazdaság egészére rázúdítani. Utóbbiból ugyanis tényleges kereslet helyett könnyen megtakarítás lehet, abból pedig eszközár infláció. Ez a gyakorlatban jelentheti például a lakásárak meredek emelkedését, akár válság idején is, amikor az alsóbb rétegek jövedelmei éppen csökkennek, ami ismét csak nem jó szociálpolitika.

Egyszeri korrekció

Fontos megjegyezni, hogy az infláció tankönyvi definíciója, hogy az az árak tartós emelkedése. Itt azonban nem erről van szó. Könnyen lehet, hogy csak egy egyszeri korrekcióról van szó, ami teljesen érthető és elfogadható egy olyan elhúzódó válság utáni kibontakozásban, amikor az emberek nagy része otthon volt, illetve jelentősen csökkentette a fogyasztásait. Egy ilyen időszak után teljesen természetes, hogy a visszaálló élet magával hoz bizonyos korrekciókat. Példa erre az amerikai adat, amelynek kétharmadáért alig pár szektor volt felelős: a használt autók, az autókölcsönzés, a szálláshelyek és a repülőutak. A normális kerékvágásba visszaálló gazdasági élet óhatatlanul egyszeri áremelkedéssel jár, ám utána rögtön dezinfláció jöhet, azaz az infláció lassulása.  

Nincs igazi okunk arra, hogy elhúzódó inflációtól tartsunk. Joe Biden közeljövőben induló infrastruktúra csomagja például nem csak jelentős új költekezést tartalmaz, ami elméletileg felverhetné az inflációt, de egyben adóemelést is a gazdagoknál, amelyből finanszírozzák. Ez utóbbi viszont csökkenti a keresletet, hiszen visszafogja az értintettek költekezését.

Miért veszélyes, ha elkezdünk pánikolni?

A mérsékelt infláció miatt aggódni nem egyszerűen felesleges, de adott esetben káros is lehet. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy az egyszeri áremelkedésből könnyen lehet önbeteljesítő jóslat, ha sokan pánikolni kezdenek. A hamis várakozások beépülhetnek a bérkövetelésekbe. Magasabb jövőbeli áraktól tartva erőteljesebb bérkövetelésekkel lépnek fel a szakszervezetek, ami aztán tovább pörgeti az inflációt. Ezt hívják ár-bér spirálnak. Mások pedig előre hozzák a fogyasztásukat, mondván, hogy most talán még minden olcsóbb. A cégek maguk is emelhetnek árat, tapasztalván a beszállítók áremeléseit. Ha tömegessé válik a félelem a riogató sajtócikkek nyomán, ördögi kör indulhat be, ami nehezen megállítható.

A másik lehetséges káros mechanizmus, ha maga az állam reagálja túl az eseményeket. A megugró inflációtól tartva a jegybank magasra emeli az irányadó kamatlábat, és ezzel lelassítja a gazdasági növekedést, hiszen drágábban jutnak finanszírozáshoz a beruházások.  Míg adott esetben csak egy szükséges árkorrekcióról, átcsoportosításról lett volna szó, a kamatemeléssel könnyen lehet belőle recesszió. Pontosan ezt történt a nyolcvanas évek Amerikájában, Paul Volcker jegybankelnöksége alatt, ahogy azt nemsokára látni fogjuk. Előtte azonban jegyezzük meg, hogy a magasabb kamatláb egyáltalán nem biztos, hogy orvosság az infláció problémájára. Nem oldja meg például a már említett jövedelmi egyenlőtlenségek korrekciójából adódó inflációs hatást. De nem oldja meg azt sem, ami jelenleg a magasabb inflációs adat egyik fő oka, hogy iparspecifikus okokból jelenleg krónikus hiány van számos termékből, például félvezetőkből vagy éppen nyersfából. Ez pedig meglátszik az elektronikai termékek és a bútorok árában, de még az autókéban is.

Az inflációvadász szekta eredete

A nemrég elhunyt egykori Fed elnökről, Paul Volckerről (1927-2019) mindenki, még ellenfelei is úgy tartották, a köz mintaszerű, önzetlen szolgája volt. Az a régi típusú szakértő, aki nem saját karrierje és vagyonosodása miatt ment be a forgóajtón egy időre az államigazgatásba.

Az örökségéről azonban halálával ismét fellángoltak a viták. Mint minden erős személyiség, a több mint két méter magas „Tall Paul” is megosztotta az elemzőket. Hívei szerint miután 1979 végén Fed elnöknek választották, sikerrel küzdötte le a magasba szökő inflációt, amely a csúcson a 14,8 százalékot is elérte. A pénzromlásnak azonban számos oka volt. Egyrészt Nixon elnök korábban felmondta az aranystandardot, és ennek nyomán emelkedtek az importárak. Ennek a döntésnek az előkészítésében maga Volcker is részt vett. Másrészt az arabok bevetették az olajfegyvert: a hetvenes évek során négyszeresére kartelozták fel az olaj árát, ami szinte minden más termék árába továbbgyűrűzött. Volcker az infláció leküzdéséhez az egekbe emelte az irányadó kamatlábat, a csúcson egészen 21,5 százalékra. A politika sikeres volt, a mutató valóban elfogadható szintre tért vissza.

Kritikusai szerint azonban mindez rendkívül káros volt. A magas kamatlábakkal gyakorlatilag egy újabb recessziós hullámot idézett elő, amelyet Volcker-sokként szoktak emlegetni. Ő lett az egyetlen magánember, akiről saját válságot neveztek el.

Az amerikai gazdaságban sok millió munkahely veszett el a drága pénz miatt. A munkanélküliség majdnem elérte a 11 százalékot, ami a Nagy Gazdasági Világválság óta máig a legmagasabb. A feketék munkanélküliségi mutatója ennél is meredekebben, 12 százalékról 21 százalékra emelkedett. A magas kamatok jelentősen hozzájárultak egyes amerikai térségek dezindusztrializációjához. A magas profitabilitású pénzügyi és ingatlan szektor teret nyert. A demokrata vezér Ted Kennedy, a Nobel díjas Kenneth Arrow és Paul Samuelson közgazdászok, illetve a szakszervezetek mind tiltakoztak, de hiába. Hogy mennyire káros ez a politika, azt maga Reagan elnök is tudta. Volcker memoárja szerint meg is üzente a kabinetfőnökével az elvileg független jegybanknak, hogy az a választások előtt ne emeljen kamatot!

Tegyük hozzá, hogy az infláció csökkenésének lehettek egyéb okai is Volcker politikáján kívül. Látni kell, hogy annak fő okozója, az olaj ára például igen gyors zuhanásnak indult éppen ebben az időben, és ennek igen komoly hatása volt. Volckernek tehát szerencséje is volt. 

Ugyanakkor a rendkívül drága források miatt tönkrementek a takarékszövetkezetek is, melyek a tipikusan alacsony fix hosszú távú kamatozású jelzáloghitelekre szakosodtak. Ez volt a savings and loans válság a nyolcvanas évek végén.

Lett volna alternatíva? Igen. Nyugat-Európában az ár-bér spirált évtizedeken keresztül sikeresen törték le iparági és nemzeti szintű kollektív bérmegállapodásokkal. Az Egyesült Államokban azonban Ronald Reagan elnök éppen a szakszervezetek megsemmisítésén dolgozott: emlékezzünk csak a repülőgép irányítók sztrájkjának megtörésére kölcsönzött munkaerővel, melyet Volcker lelkesen támogatott. Reagan kizárólag egyetlen egyetlenegy szakszervezetért rajongott: a Szolidaritásért. Lengyelországban.

A magas nemzetközi hitelkamatokat pedig számtalan fejlődő ország (például Brazília, Mexikó, Argentína, Nigéria) csak újabb, magasabb kamatozású hitelből volt képes kifizetni, azaz adósságcsapdába került. Közülük nem egy kénytelen volt csődöt jelenteni, vagy csődközeli helyzetbe került. A közhiedelemmel ellentétben Magyarország sem az adósságból finanszírozott fogyasztás miatt került adósságcsapdába a Kádár-korszakban, hanem részben Volcker-sokk miatt. Érdemes megjegyezni, hogy még Görögország is ez idő tájt kerül adósságcsapdába: az ország GDP arányos államadóssága a nyolcvanas évek eleji 30 százalék körüli szintről az évtized végére száz százalék felé emelkedett. A közhiedelemmel ellentétben a görög adósságállomány ekkor, a nyolcvanas években jött létre, az eurózóna első évtizedében (2001-2008) már nem nőtt tovább érdemben. Ezek az adósságválságok aztán megágyaztak a megszorításokra épülő ideológia évtizedeinek, máig ható következményekkel, többek között Trump megválasztásával.

Volcker hívei a kritikákra azzal válaszolnak, hogy muszáj volt beavatkozni, az infláció ugyanis rendkívül káros általában véve a gazdaságnak. Ahogy ezt már bemutattuk, ez nem igaz. Az infláció elleni harc alapvetően osztályérdek, mégpedig a felső osztály érdeke – mutatott rá Joan Robinson cambridgei-i közgazdász 1974-ben. Ehhez még azt is érdemes hozzátenni, hogy a kamatok reálértéknek megőrzése azért is fontos a gazdagabbaknak, mert az extra jövedelemforrás számukra. Ahogy ezt Sandy Brian Hager kitűnő könyvében részletezi, az állampapír kamata nettóban egyfajta jövedelemtranszfer adókból az állampapírt megtakarításaiból megvásárló gazdagok felé. A kamattörlesztések miatt pedig kevesebb jut a szegényebbek megsegítésére.

Megjegyzések:

* Az általában jellemző folyamatoknak esetleg ellentmondhatnak hazai tapasztalatok. A 2008-as válságot követően jellemző volt, hogy a magyarországi adósok elvesztették a jelzálogként felajánlott ingatlanjukat, a hitelezők pedig mindent megtettek, hogy a cikkben jelzett transzfer ne valósuljon meg a szegényebbek felé.

** Esetenként találhatunk ennek ellentmondó példákat, amikor a nagybefolyású befektetők rá tudják kényszeríteni az akaratukat akár államokra is, elérve azt, hogy magasabb infláció esetén is reálhozamot biztosítsanak nekik.