Hosszú idő óta folynak nemzetközi tárgyalások a multinacionális társaságok adóztatásának ügyében, amint erről korábban írtam, kitérve arra, hogy a magyar érdekeknek is megfelelő globális reform van készülőben. A tárgyalások kimenete nem meglepő, de figyelemre méltó a gyorsaság, már legalábbis a megelőző szakmai vitaszakaszok hosszát és a résztvevők nagy számát tekintve. Azonban már tavasszal látszott, hogy az amerikai elnökváltás ebben az ügyben is fordulatot hoz, hiszen Biden elnök kezdettől fogva hangoztatott álláspontja szerint a globális cégek nem kerülhetik ki az adófizetést azzal, hogy adóparadicsomokban, lazán adóztató országokban jelentik le a nyereségüket, és ott tudják le az adókötelezettséget.
Most októberben tehát megszületett a világ túlnyomó részét lefedő megállapodás. Nagy dolog ez, hiszen az adóztatás a szuverén államok belső joga, vagyis a megállapodást nem lehet „felülről” kikényszeríteni. „Oldalról” azonban érvényesül a csoportnyomás.
Az OECD égisze alatt lefolytatott egyeztetésekben 140 ország vett részt, és abból most 136-an jutottak közös platformra.
Vagy ahogy a kiadott közlemény fogalmaz: 140-ből 136 jogrend (jurisdiction) jutott egyetértésre a nemzetközi adórendszer átalakítását illetően. A megegyezésre jutó országok a világ GDP-jének több mint 90 százalékát teszik ki.
A tárgyalásokba bevont országok közül négyen maradtak ki az aláírásnál: Nigéria, Pakisztán, Sri Lanka, Kenya. Az OECD dokumentumát végül a magyar kormány is aláírta – de ismét jó magyaros módon. Az utolsó fordulóig ellene volt a nemzetközi vállalatok által fizetendő 15 százalékos minimális nyereségadónak; szerencsére a legvégén csak sikerült kikeveredni Nigéria és Pakisztán társaságából.
Igaz, egy ideig három másik EU-tagállam kormánya is megvetette a sarkát: Ciprus, Írország és Észtország. Érdemes rápillantani az ő ügyükre is, mielőtt megnéznénk, hogy a magyar kormánypozíciót, valamint azt a fontosabb kérdést, hogy a gazdasági realitások felől nézve mit hoz a megállapodás, amikor az a most körvonalazott menetrend szerint két év múlva életbe lép (spoiler: gyakorlatilag nem sokat).
Az írek számára rövid távon gondot okozhat a globális adó
Ciprus ügye elég egyszerű: az adózni nem törekvő és a nyilvánosságot sem kedvelő üzletemberek igénye találkozik a szigetország államának megértő attitűdjével. Az ilyen legális adóparadicsomokban nem lelkesednek a nemzetközi normák felállításának gondolata iránt; miközben a többi országban fogy a türelem az ilyen ügyeskedők iránt, akik megrövidítik a rendes adórendszert működtető országokat. A ciprusi adózási és transzparencia(hiányos) viszonyok kialakulásának története van, miként a legtöbb adóparadicsom esetében, amit most nem kell felidéznünk, elég annak bemutatása, hogy a nemzetközi szervezeteken belül zajló egyeztetések egyik fő célja éppen a normarontások mérséklése, a szakmailag indokolatlan kivételek számának csökkentése.
Érdekesebb az ír és az észt eset. E két igen nyitott EU-tagtársunk az OECD tárgyalási menetében sokáig az egyet nem értők kisebbségéhez tartozott, de végül nem vállalták a megállapodásból való kimaradást. Helyzetük valóban sajátos, és voltak is érveik. Írországban fél évszázada alacsony a társasági adó, 12,5 százalék, ami különösen abban az időben volt nóvum, amikor a világ nagy és fejlett országaiban 40 százalékos és afölötti nyereségadókat vetettek ki. Akkor persze még meglehetősen szegény volt Írország, és bár az európai közösséghez való csatlakozással bizonyos támogatási alapok fokozatosan megnyíltak előtte, de kedvezményként azt is elnézték neki a partnerországok, hogy a „szegény rokon” a megszokottnál jóval kisebb társasági adókulcsot alkalmazva nemzetközi cégeket vonzzon az országba.
Időközben azonban az egy főre jutó jövedelmet tekintve Írország már lehagyta az EU átlagát; az alacsony nyereségadó hívei szerint jelentős részben az adópolitika miatt. Ez azonban nagyfokú túlzás.
Az ír „gazdasági csoda” külső komponensei között a legfontosabb maga a globalizációs folyamat kibontakozása az 1970-es évektől kezdve: a működőtőke (FDI) számára jó alapadottság volt a földrajzi fekvés (félúton Amerika és az európai kontinens között), az angol nyelv, a munkaerőkínálat, és a jó képzettség.
Amint az ír gazdaságpolitika kinyílt a világ iránt, és nem utolsósorban csatlakozott a már akkor is sok százmillió fogyasztót képviselő Közös Piachoz, nagy távlatok nyíltak meg. Erre erősített rá az amerikai vagy a német társasági adókulcs felét sem kitevő ír nyereségadó, ami önmagában nem lett volna elegendő komoly cégek letelepedéséhez.
Viszont nem kevés nagy és kisebb vállalat valóban csak átfuttatja a számvitelét Írországban, különösebb gazdasági jelenlét nélkül. Az íreknél elszámolt (de nem ott termelt, azaz „papír-nyereség”) révén viszont annyira felduzzadt papíron az ír GDP-statisztika, hogy maguk az ír hatóságok is sokféle korrekcióval próbálják kiszűrni a torzulást. A gazdaság tényleges viszonyainak leírására a GNP (bruttó nemzeti termék) vagy a GNI (bruttó nemzeti jövedelem) mutatóit alkalmazzák, amelyekben elvileg nincsenek benne a GDP-t felduzzasztó, de a helyiek (rezidensek) jövedelmét nem növelő külföldi profitok.
Mindezen közben az alacsony ír adókulcs viszont megmaradt, ami lehetővé tette a nagy európai és amerikai cégeknek, hogy teljesen legálisan lecsökkentsék a társasági adóterheiket a cégközpont írországi bejelentésével, miközben a tevékenységük zömét más jogrendben végzik. Magyarán: nem azokban az országokban adóznak, ahol ténylegesen működnek, ahol az adott ország anyagi és szellemi infrastruktúráját igénybe veszik. Ez pedig semmiképp sincs rendben.
Az ír adóelőny eltűnése rövid távon gondot okozhat az ír költségvetésnek, ezért a kormány a legutóbbi időkig ellenkezett. A hírek szerint azzal a szövegmódosítással nyugodott bele a többségi egyetértésbe, hogy vegyék ki a szövegből a „legalább 15 százalék” formulát, és akkor maradhat a 15 százalékos nemzetközi adónorma.
Az észt állam ellenkezése mögött szintén van történelmi érv: az ország függetlenné válásakor sajátos adószerkezetet alkottak meg, amelyen belül kedvező elbírálásban részesülnek a vállalati nyereségek bizonyos feltételek mellett. De Észtország is gyorsan modernizálódott, gazdasági szerkezete és normái nagyban közeledtek a skandináv mintaországok felé. 2010-től tag az OECD-ben, és így a szervezet által menedzselt nemzetközi adóreform ügyében nem volt ildomos túl sokáig szembe menni a többivel.
A magyar adórendszerbe 10 éve kerültek be a nagy kedvezmények
A magyar ellenkezést alapvetően ideológiainak érzem. Azok az érvek ugyanis, amelyeket a kormány hangoztatott, igen gyengék. Esetünkben nem valami hosszú történeti múltra visszatekintő adózási gyakorlatot ront le a nemzetközi megállapodáshoz való csatlakozás, hiszen a rendszerváltozás utáni magyar adópolitikában nagyjából olyan mértékű volt a társasági nyereség adóztatása, mint a nekünk mintaként szolgáló közép- és nyugat-európai országokban. Majd csak 2010 után került be a kormányzati gyakorlatba a szelektív adókedvezmények (és büntetések) kiterjedt alkalmazása.
Ez a kormányzati logika valóban más, mint amelyet az OECD és utóbb már a G20 csoport is képvisel, miszerint keretek között kell tartani a nemzetközi adóversenyt, és bizonyos közös standardokat kell alkotni. Ugyanakkor nyilván az Orbán-kormányt is foglalkoztatja, hogy megoldást kell találni a multinacionális cégek létéből, méretéből és manipulációs képességéből adódó sajátos gondokra.
De mi is a mostani megállapodás, amit most megtárgyalnak a világ nagy gazdaságait tömörítő G20 csoport pénzügyminiszterei, majd a hó végén a csoport vezetői is a római találkozójukon? Két pillérről van szó.
Az első a globális méretű, főként technológia platformként működő multik adóztatására vonatkozik, mint amilyen a Google, Apple, Amazon, Facebook. Adódokumentumok nem nevesítenek cégeket, de az itt javasolt szabályozás azokra terjedne ki, amelyek egyesített világméretű árbevétele meghaladja a 20 milliárd eurót, és árbevétel-arányos nyereségük a 10 százalékot. Ilyen cég valóban nincsen sok, többségük amerikai tulajdonú ún. természetes monopólium. Ebben az összefüggésben a jelző arra utal, hogy nem hatóság, jogszabály hozta létre a piaci domináns helyzetet, hanem a költségelőny, amely a technológia hálózatos jellegéből, a nagy méretekhez fakad. Így a piaci erőfölény önmagától érvényre jut, a hatalmas cégeknek a glóbusz egészére kiterjedő működése szupernyereséget eredményez.
A javasolt változtatás szerint ezek a monstrumok az elfogadhatónak tekintett 10 százalékos profitráta feletti nyereségből (amely felfogható a globalizációból fakadó többletnek) fizessenek egy bizonyos adót, amit azután szétosztanak azokra az országokra, ahol ténylegesen működnek. A javasolt megoldás lényege tehát a mostaninál valamivel nagyobb adóztatás, az adótöbblet újraosztása az érintett országok (adórendszerek) között. Mivel eddig többségükben amerikai cégek, itt rögtön felmerül, hogy miért ment bele az amerikai kormány a régóta asztalon levő javaslatba; magyar szemmel nézve ez mellékszál, hiszen bármi a mögöttes ok, a költségvetésünk csak nyerhet a javaslaton, de attól a kérdés érdekes, és majd ki is térünk rá.
Milyen kisvállalatokat akart megvédeni a kormány?
A másik témacsoport a globális minimumadó. Szemben azzal, amit az ellenzői hangoztatnak, nem kényszerít ki nemzetközi uniformizáltságot, és nem is vet véget az országok közötti adóversenynek, csupán egy alsó mértéket jelöl ki.
A 15 százalékos adóminimum sem vonatkozik minden cégre, csak azokra, amelyeknek a forgalma meghaladja a 750 millió eurót. Ezért amikor magyar kormánytényezők felháborodottan álltak ki a médiában az ügy kapcsán „a magyar KKV-k érdekei mellett”, az leginkább komikus pózolás volt.
De mi történik akkor, ha egy ország nem hajlandó tartani magát a megállapodáshoz, és a saját számviteli szabályai szerint kimutatott társasági eredménynek továbbra is csak, mondjuk 9 százalékában szabja meg az adókulcsok? Teheti, a szuverenitást nem sérti meg senki. Ha nem szedi be a 15 százalékot a mérethatást meghaladó óriáscégtől, mondjuk egy német tulajdonú autógyártól, akkor nem szedi be. Viszont a 15 és a 9 százalék különbözetét beszedi a német állam. Ilyen mechanizmus mellett persze semmi értelme nincs 15 százalék alatt tartani a nagyvállalatok adókulcsát.
A részleteken azonban még sokat fognak dolgozni a szakértők. Jövőre talán rákerülnek az aláírások a megállapodásra, tervek szerint az implementálás 2023-tól kezdődik. De bizonyára sokféle felmentés és időbeli késleltetés is bekerül a dokumentumokba. Ezért arra a praktikus kérdésre, hogy mit okoz ez a magyar vállalatok számára, az őszinte válasz az, hogy önmagában a nemzetközi konvenció létrejötte lényegében semmit, hacsak a kormány nem köti össze az adórendszer felülvizsgálatával azt az időpontot.
Életbe lépését követően a magyar büdzsébe valamivel több adó fog befolyni a multinacionális vállalatoktól, beleértve azokat a technológiai óriáscégeket, amelyek igen nagy magyarországi forgalmuk után jelenleg elhanyagolható mértékű adót fizetnek. Ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy nekünk is világos érdekünk ez a világméretű rendezés. Ha a magyar gazdaság sikeres és versenyképes akar lenni, akkor éljen a külső lehetőségekkel (földrajzi adottság, EU-tagság), és teremtse meg azokat a feltételeket, amelyek az ír csodához elvezettek.
Úgy vesztenek a megálapodással az amerikaiak, hogy közben nyernek
Végül: miért mentek bele az amerikaiak a megállapodásba? Hiszen a Facebook, Google amerikai cégek! Nos, a rendezés az amerikai kormánynak is érdeke, mert az Európai Unió egyoldalú lépésre készült, hogy valami módon megadóztassa a területén működő óriás cégeket, amelyek a kettős adóztatás tilalmára hivatkozva igyekeznek kibújni az adófizetési kötelezettség alól. Az Európai Bizottság az EU belső piacán online módon eladott termékekre 3 ezrelékes különadó kivetését javasolja; a potenciális befizetés zöme az említett amerikai óriásokat terhelné – de hosszú jogi vita nyílna meg az EU és az USA között. Annál talán mindenkinek jobb lenne, ha az egyes számú pillér életbe lépésével a Facebook a hatalmas nyereségéből juttatna a működési országoknak a globális adókötelezettsége megosztásának elfogadott elvei szerint, és akkor elmaradhat az európai különadó. Ez még vitaügy.
A big business kritikusai szerint a reformcsomag egyáltalán nem ambiciózus - ebben bizonyára igazuk is van, de a mai állapotoknál sokkal jobb lenne költségvetési szempontól.
Néhány ország kormánya pedig azért ellenezte/ellenzi az első pillérbe tartozó digitális világadó elgondolást, mert úgy véli, hogy nemzeti alapon jobb dealt tudna elérni. Ezt viszont érdemes kétkedéssel fogadni.
Mindenesetre a magyar kormány sokáig ellenkezett, majd az utolsó körben beállt a sorba. A nyilatkozók megdicsérték magukat a jó helytállásért és a magyar érdekek megvédéséért. Azok azonban nem forogtak veszélyben. Az OECD-partnerek pedig megint megállapíthatták, hogy vannak együttműködő kormányok a klubban, és vannak kellemetlenkedők is.
Két héttel az Aszad-rezsim bukása után a szíriai menekültek levelet kaptak az osztrák bevándorlási hivataltól, amelyben közlik, hogy eljárást kezdeményeztek a menedékjoguk visszavonására. 
