| Pekár Dóra 24 évesen döntött úgy, hogy céget alapít: egyetemi csoporttársával, az egy évvel idősebb Levendel Áronnal és szakmai mentorukkal, Kalmár Elvirával, a Szervezetfejlesztők Magyarországi Társasága (SZMT) elnökével 2011-ben kezdtek bele egy budapesti közösségi iroda létrehozásába. A szervezetfejlesztéssel azonban az egyetemen kívül is kapcsolatba kerülnek, keresik a lehetőségeket, és építik a kapcsolatok már a diplomázás előtt. Így ismerkednek meg Kalmár Elvirával is, a Maidan Consulting vezetőjével, aki alkalmazza őket tanácsadóként. Azt mondják, hamar kiderült, hogy jó párost alkotnak, "a mércét mindig magasra tettük, mindig valami egyedit akartunk létre hozni, ami nagyot szól". Ez a filozófia ma is jellemzi őket. |
- Tudatosan építetted a karriered, a kapcsolatrendszered, és amikor már kezdtél elmerülni a szervezetfejlesztés hazai világában, úgy döntöttél, hogy elmész Magyarországról. Félévet ráadásul a világ másik felén töltöttél...
Pekár Dóra: Félévet Svájcban, félévet pedig Új-Zélandon éltem. Kimentem, mert kíváncsi voltam milyen külföldön élni. Ez az egy év a nyelven, a szakmai ismereteken és a kapcsolatokon túl nagy adag önismeretet adott. Az éles helyzetekben helyt álltam, és ez olyan önbizalmat és lendületet adott, hogy mikor hazajöttem, azt éreztem, ide nekem bármit!
- Haza akartál jönni? A fiatalok most inkább elvágyódnak...
PD: Igen, idekötnek a szeretteim is, de eleve úgy mentem ki, hogy haza akarok majd jönni. A szakmai önmegvalósítást én itthon képzeltem el, elsősorban azért, mert nem látom, hogy ez külföldön könnyebb vagy vonzóbb lenne. Szeretek ebben az országban élni és szeretnék itt értékeket teremteni, még ha ez sokak szerint nehezebb is. Nem baj, minél nagyobb a kihívás, annál büszkébb leszek a végén.
- Áron, te hogy jutottál el a Kaptár bejáratáig?
Levendel Áron: Ami számomra meghatározó volt, hogy alternatív iskolákba jártam, és itt - a családi felfogással egyetemben - két dolgot tanultam meg. Egyrészt, hogy mi az a partneri viszony. A mai napig nehezen viselem, ha valaki nem tart partnernek, mondjuk a korom miatt. A másik a felelősségvállalás: az fog megtörténni veled, amiért te magad teszel is. Amit el akarsz érni, annak utána kell menni, nem lehet várni a sült galambot. Hiú ábránd az, hogy el kell menni külföldre, mert "ott majd minden jobb lesz". Azt hiszem nincs olyan dolog, amit nem lehetne itt elkezdeni vagy megteremteni, ez nemcsak a környezeten múlik, hanem az elszántságon is.
- Egy alternatív iskolai környezetből kerültél a közgázra. Nem volt nagy váltás?
- Eszembe jut, amit apám mondott mindig: nem kell mindenből jónak lenned, csak ne bukj meg, mert a nyarat végigtanulni szívás, de legyen legalább egy tantárgy, ami tényleg foglalkoztat, amiben te vagy a legjobb. Nem is a tantárgy, a teljesítmény a lényeg: legyél az elvárások felett magasan. Az egyetemen minden félévben volt egy-két tárgy, ahol kitűntem.
- Hogy jött az ötlet, hogy létre kell hoznotok egy közösségi irodát?
LÁ: Még a tanácsadócégnél dolgoztunk, amikor már elkezdtünk azon gondolkodni, hogy jó lenne létre hozni egy "kkv-házat". Az elképzelésinkben ez még inkább egy rendezvénysorozat volt. A magyar kis cégek nagy része nincs vele tisztában, hogy nyugodtan használhat professzionális segítséget, tanácsadót, hogy ez nem a nagyok kiváltsága, hanem elérhető áron beszerezhető tudás. Azt gondoltuk, hogy az ezzel kapcsolatos ismereteinket érdemes megosztanunk, és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy rajzok, tervek készülnek. Mindegyik egy kávézószerű helyet ábrázolt.
Amikor elkezdődött a tervezgetés, az nekem egy nagyon sűrű év volt. A Maidan kivált a korábbi cégcsoportból, iroda nélkül maradtunk, Dóri külföldre ment, hirtelen ott voltam a mély vízben, rengeteg éles helyzetben kellett helyt állnom, hihetetlenül sok tapasztalatot szereztem.
- Komolyan vettek? Frissen végzett tanácsadó voltál, 24 éves, cégvezetőkkel kellett tárgyalnod.
LÁ: Felkészültem rá, hogy miként is kezeljem a különböző szituációkban, hogy általában én voltam, vagyok a fiatal. A magabiztosság és a tudás közül az egyik általában segített, meglepő, de nagyobb problémám ebből még nem volt.
- Ezzel a problémával én is sokat találkozom. Sokszor jegyzik meg nekem lesajnáló hangnemben, hogy "bezzeg a rendszerváltáskor minden más volt, te nem tudod, hiszen még fiatal vagy"... Mintha az idősebb generáció tagjai azt gondolnák, hogy soha nem tanultunk történelmet, vagy nincs internet-előfizetésünk...
LÁ: A kor egy nagyon érdekes dolog ebből a szempontból. Találkozom a volt osztálytársaimmal, sokan közülük nem tudják elképzelni, hogy ilyen idősen lehet éles helyzetekben működni, vezetőkkel tárgyalni, akik korban és tapasztalatban - ha azt nézzük, hogy ez valamifajta hierarchiát jelöl ki - feletted állnak. Mintha ők ódzkodnának az ilyen helyzetektől. A szervezetfejlesztésben alapvetően a partneri viszony dominál, és ez különösen igaz Elvirára, aki mindig pozitív visszajelzéssel erősíti meg a környezetében dolgozókat, így minket is. Mi ebben szocializálódtunk. Borzasztó hálás vagyok neki ezért.
PD: Elvirának valóban nagyon sokat köszönhetünk, azért, hogy számtalanszor helyzetbe hozott minket, bízott bennünk. Sosem az volt a kérdés, hogy pozícióban vagy a ranglétrán hol állunk, hanem hogy készen vagyunk-e egy adott helyzetre.
- Emlékeztek arra a napra, amikor hárman leültetek és eldöntöttétek, hogy meg kell csinálni a Kaptárat?
LÁ: Ez már korábban a fejünkben volt, de ekkor még csak álmodoztunk. Ami nagy lökést adott a projektnek, hogy 2010 őszén felmerült, hogy kibérelhetnénk egy megüresedett, hatalmas ingatlant, ráadásul elég jó áron. Elvira nagyot álmodott, én voltam, aki finoman jelezte, hogy nem biztos, hogy egy közösségi iroda megalkotását 1500 négyzetméteren kell kezdeni. Az ötlet megvolt, de befektető híján mást kellett keresnünk. Télen képbe került egy újabb ingatlan, ahol a tulajdonost ismertem távolról. Mikor meséltünk arról, hogy mik a terveink, teljesen beleszeretett az ötletbe, közösen kezdtük kidolgozni az üzlet részleteit, sokkal előrébb kerülve a projektben, mint bármikor korábban.
Intenzív párbeszéd indult, az alapkoncepció azonban már megvolt: egy kávézóval összekötött közösségi munkahely. Elkészültek az első üzleti tervek. Amikor azonban odáig jutottunk, hogy mindezt le kellett fordítani számokra, hogy ki mit tesz bele, és ki mit vesz majd ki belőle, akkor egyszerűen nem tudtunk megegyezni.
---- Azért döntöttem a cégalapítás mellett, mert tudtam, hogy kikkel vágok bele ----
- Ez a probléma a sorozat első részében is felmerült: nem féltetek, hogy lenyúlja az ötleteteket?
LÁ: A tulajdonos azt mondta, hogy meg fogja csinálni ezt az ötletet. Mi meg azt, hogy csinálja csak. Fontos, hogy egy ötletnél fel tudd mérni, mi az, amit te tudsz hozzáadni, ha ez megvan, akkor nincs értelme titkolózni. Hiszek abban, hogy e tekintetben változik a világ: mi azt mondjuk, az ötleteket nem szoríthatod magadhoz, minél több embernél meg kell futtatnod.
- Ezen a ponton mégis úgy tűnik, mintha elakadtatok volna a Kaptárhoz vezető úton.
LÁ: Kicsit dühösen, kicsit csalódottan rákerestem a neten ingatlanokra, ez, a mostani, volt az első hely, amit megnéztünk. A tulajdonos benne volt, hogy finanszírozza a felújítást és azt le lehet lakni.
- Dóra közben az új-zélandi hegyek lankáin kirándult?
PD: Lassan odaérünk a történetben, hogy én is hazaérkezem. Eldöntöttük, hogy hárman megcsináljuk, Elvira, Áron és én. Más ingatlan akkor már nem volt a talonban, a többiekkel egyeztettem és mindenben egyetértettem velük. Eljött az a pont, amikor dönteni kellett, hogy részt veszek-e ebben minden anyagi vonzatával, felelősségével együtt. Látni azt, hogy milyen üzleti potenciál van az ötletben, az kevés lett volna. 24 évesen azért döntöttem a cégalapítás mellett, mert tudtam, hogy kikkel vágok bele.
- Megvolt a cégetek, de honnan volt pénz a projektre?
LÁ: A cégalapítás saját zsebből zajlott le. Ezzel párhuzamosan megindultak a komolyabb tárgyalások az ingatlan tulajdonosával, aki egy olasz üzletember. Maradjunk annyiban, hogy nem egy egyszerű eset, sokszor előkerült az olasz temperamentum és az érzelmi túlfűtöttség, mikor tárgyaltunk.
PD: Ez a tárgyalássorozat a Kaptár történetében meglehetősen hosszúra nyúlt, tavaly júniustól novemberig húztuk. Nehéz, de szükséges szakasz volt ez is. Beszállt volna a felújításba, ezért fontos volt, hogy megállapodjunk.
LÁ: Tulajdonképpen előfinanszírozta volna a befektetést, lett volna idő a felfutásra.
- És hirtelen minden szép lett és jó?
PD: A pénzzel kapcsolatos részeknél látszott rajta, hogy nem akar belemenni az egyezségbe, kezdett egyre több új részlet felbukkanni, ami egyre inkább korlátozott minket is.
- Mikor volt a fordulópont?
LÁ: Elkezdtünk körbenézni, hogyan lehetne máshogy megoldani a finanszírozást. Megkerestünk egy pályázatíró céget is, komolyan elkezdtünk dolgozni azzal a szcenárióval, hogy pályázatból újítjuk fel az ingatlant. Kitaláltuk a B-tervet, miközben az A-ra hajtottunk, pedig anyagi szempontból a pályázat vonzóbb lehetőség volt.
Aztán elmentünk egy tárgyalásra, már ismertük, tudtuk, hogy fog reagálni, felkészültünk rá. Mikor teljesen összefeszültünk, kértünk 10 percet, eldöntöttük, hogy a pályázattal megyünk tovább, azt mondtuk neki, hogy nem kell a pénze, megoldjuk a finanszírozást, cserébe viszont alaposan lenyomtuk a bérleti díjat és a szerződésben egy magas euróárfolyamot rögzítettünk (akkor 315 felett volt egy euró), lehetett sejteni, hogy az üzleten még árfolyamnyereségünk is lesz. Jó kondíciókkal, de támogatás nélkül egyeztünk meg.
PD: És innentől kezdve az is egyértelművé vált, hogy semmibe nem szólhat bele. Azt csináltuk, amit akartunk. Fellélegeztünk. Tavaly december 3-án kaptuk meg a kulcsokat.
- Ezek szerint pályázati pénzből indult a projekt?
LÁ: Ez egy ún. kétigenes pályázat volt, vagyis a Magyar Gazdaságfejlesztési Központ (MAG) Zrt. mellett egy pénzügyi közvetítőnek is rá kellett bólintania, utóbbitól a zöld jelzést meg is kaptuk. A MAG azonban elutasította a pályázatot arra hivatkozva, hogy a pénzügyi közvetítő is elutasította azt, ami viszont nem volt igaz. Erről papírunk is volt. Fellebbeztünk, 70 nap múlva kaptuk meg a választ a MAG-tól, ismét elutasították a pályázatunkat. Tavasszal aztán megtudtuk, hogy valójában szépen csendben kiürült a pályázati keret, ezért nem tudtak már több projektet befogadni.
- Újabb kudarc, pedig már azt hittem eljutunk odáig, hogy kinyit a Kaptár...
PD: A pályázat így is nagyon fontos mérföldkő volt, ez adta ugyanis meg a hitet, hogy folytassuk a projektet. Ráadásul miután decemberben megkaptuk a kulcsokat, mi belekezdtünk a hely felújításába, nem tudtuk, hogy tavasszal sikerrel járunk-e majd a pályázaton. Ezt a kockázatot bevállaltuk: a Kaptár kinyitott.
- Tehát saját pénzből indult a projekt.
PD: Elkezdtünk mérlegelni egy C-tervet is: hogyan kaphatunk segítséget a családi háttértől, "kedvezményes hitel" formájában. Szerencsés helyzetben vagyunk, így előfinanszírozni tudtuk ilyen módon a felújítást, amíg a pályázati pénz nem érkezik meg.
- Nem érkezett meg. Elég sok vállalkozás, ha teheti, inkább elkerüli a pályázatokat, pont az általatok is említett bizonytalanságok miatt. Ti ezzel nem számoltatok?
LÁ: Volt, aki nekünk is azt mondta, hogy ne pályázzunk. Nem vagyunk naivak, pontosan kiszámoltuk, mi van akkor, ha a pályázatot elutasítják. Anyagi szempontból nekünk a családi kölcsön rosszabb konstrukció, hiszen az államtól 4 millió forint vissza nem térítendő támogatást is kaptunk volna, a családunkkal piaci alapon egyeztünk meg, szigorúbb feltételekkel kaptuk a pénzt, mintha nyertünk volna.
---- Amikor kiderült, hogy nem kapunk egy forintot se, a Kaptár már rég kinyitott ----
- Sokan, akik nem vállalkoztak soha, akkor is csak legyintenek: "persze, így könnyű"...
PD: Van abban valami feszítő érzés, hogy a családtól kaptunk forrást, egyáltalán nem érzem úgy például, hogy "el lennénk eresztve". És tegyük hozzá, hogy mi itt mindent teljesen tisztán intéztünk a felújítás során. Ezért hálás vagyok a pályázatnak, hiszen e tekintetben felnyitotta a szemünket: áfaalanyok lettünk, lehetőségünk nyílt a visszaigénylésre, persze, hogy éltünk vele, hiszen több millió forintunk volt a projektben. Ahhoz, hogy ezt meg is tudjuk tenni, bele kellett vágnunk a pályázatba, ami csak megerősített minket abban, hogy tisztán kell játszani.
LÁ: A bukott pályázat nélkül ma nem ülnénk itt, ez egy olyan lehetőség volt, ami utat nyitott a konkrét számítások elvégzése felé, még jobban beleástuk magunkat a projektbe. Amikor kiderült, hogy nem kapunk egy forintot se, a Kaptár már rég kinyitott.
- A Kaptár tulajdonképpen egy sikeres startupnak is tekinthető. Nektek ez a munkahelyetek, ezzel keresitek a kenyereteket?
LÁ: Nem lenne kellemes szembesülni azzal, hogy mennyi időt is töltünk ingyen a Kaptárban, nekünk ugyanis ebből a vállalkozásból egyelőre nincs egy fillérünk se, alapvetően a "főállásunk" még mindig a tanácsadás. Hektikus, hogy mennyit foglalkozunk ezzel a céggel, de néha mi is vendégek vagyunk itt, hiszen a tanácsadó cég is itt működik. A kettő azonban nagyon összefolyik.
PD: Van három gyakornokunk, akiknek a jelenléte maga a Kaptár, de amikor a három alapító itt van, akkor a cégek ügyei között akár mondatonként váltunk.
LÁ: A gyakornokaink ittléte arról is szól, hogy megpróbáljuk átadni nekik az operatív dolgokat, de nem lenne normális, ha nem folynánk bele időnként a legapróbb részletekbe is. A Kaptárban benne van minden szeretetünk és lelkesedésünk is. Nekünk ez még mindig egy intenzív tanulási folyamat: cégeket fejlesztünk és közben építünk egyet.
- A sorozatunk alapvetően sikeres fiatal vállalkozókról szól. Ti vállalkozók vagytok vagy menedzserek?
PD: Én alapvetően most menedzserként tekintek magamra. Ez arról is szól, hogy még mindig nagyon szeretek benne lenni a napi ügyekben. Még nem tartok ott, hogy az legyen a fontos, hogy megéljem a tulajdonosi énemet.
LÁ: Nehéz kérdés, de én inkább vállalkozóként tekintek magamra. A szervezetfejlesztés nemcsak arról szól, hogy igényt elégítünk ki, hanem arról, hogy igényt is kell generálnunk, utóbbira példa a Kaptár, mint vállalkozás.
- Eljutottunk a mához, hogyan működik most a Kaptár? Nyilván volt egy víziótok, hogy mi lesz majd, mennyire vagytok most ehhez közel, milyen most itt az élet?
PD: Nekünk az volt a vágyunk, hogy ez egy heterogén közeg legyen, hogy sok olyan ügyfél legyen, akiket az köt össze, ahogyan dolgoznak. Ebben elégedettnek még nem mondanám magam, de a coach-okon kívül ingatlanos vállalkozás, vidéki dizájnercég, arculattervezők, kreatív ügynökségek, külföldi partnerek már vannak, alakul a heterogenitás.
LÁ: Forgatott itt például a Die Hard stábja is, május-júniusban emellett volt több váratlan esemény is, nagy volt a forgalom, erősen indult a hely az áprilisi nyitás után. Elégedettek vagyunk azzal, hogy mennyien ismerik, találkozó hely lettünk, sokan kíváncsiak ránk. Sokan beleszeretnek a helybe, rengeteg például a céges rendezvény, amivel mi az elején nem is számoltunk. Budapesten már van egy pár co-working iroda, 10 betévedő vendégből 9 mégis azt gondolja, hogy ezt a műfajt mi találtuk ki.
- Hogy alakul az üzleti terv?
LÁ: Alapvetően őszre, tél elejére vártuk a stabil nullszaldót, ez lehet, hogy kicsit csúszik. A szeptemberrel nem vagyok elégedett az erős kezdés ellenére sem, a december pedig inkább feles hónap. Viszont a nyár várakozásainkon felül teljesített.
---- Nem engedtük, hogy az érzelmek irányítsanak minket ----
- Mennyire stresszes meló ma cégtulajdonosnak lenni Magyarországon?
PD: Nem engedem, hogy teret nyerjen a pesszimizmus, de hazudnék, ha azt mondanám nincs néha rossz érzésem. És ez nem arról szól, hogy milyen ma Magyarországon céget vezetni, hanem, hogy ab ovo milyen egy cég élén lenni. Nem merülünk el abban, hogy mi az, ami nincs, megoldás-orientáltan dolgozunk és ezért nem élem meg stresszesnek ezt a szerepet.
LÁ: Sok helyzetben racionális döntéseket hoztunk, nem engedtük, hogy az érzelmek irányítsanak minket. Különösen jó érzés, ha arra gondolok, hogy egy-egy helyzetben mennyi perspektívát átvizsgálva hoztunk döntéseket. Nemrég volt egy felismerésem, amikor ezeken gondolkoztam, volt egy dolog, amire nem számítottam: mi is az a "pszichológiai költség", vagyis teher, amit egy ilyen vállalkozás jelent? Hogy alszol el este?
- Vannak álmatlan éjszakák?
LÁ: Nem is erről van szó, hanem inkább arról, hogy ha látsz egy számot, akkor azon agyalsz-e lefekvés előtt, hogy most mit rontottál el, vagy előre nézel és azt kérded magadtól, most mit tudok csinálni? Ez az, amire Dóri is utalt az imént. Nekem ez nem álmatlan éjszakákat jelent, hanem egyfajta konstans szorongást, ami hol hangosabb, hol pedig észre sem veszed. De ott van. Nekem ez a szorongás motiváció.
A legkritikusabb szakasz ebből a szempontból a felújítás volt, akkor sokszor felkeltem és azonnal leírtam a telefonomba, ha valami eszembe jutott. Folyamatosan tereket láttam magam előtt, volt hogy felkeltem és azonnal utánanéztem, hogy a mozgássérültekkel kapcsolatban mit írnak elő a törvények, egyszerűen nem bírtam lekapcsolni az agyam.
- Milyen képességek kellenek ahhoz, hogy valaki egy ilyen céget tudjon vezetni?
PD: Egy libikókán ülök: hol elveszek a részletekben, hol pedig megpróbálom az egész céget felülről nézni. Emellett pedig nagyon szeretek figyelni a csapatra, annak építésére, az összhang erősítésére. Szerintem ez különösen fontos egy ilyen vállalkozásban.
LÁ: Kell valamifajta megszállottság, amikor nem racionalizálod azt, hogy valamibe mennyi időt és energiát raksz, amikor át tudod magad adni egy flow-élménynek. A lendülethez pedig kell egy jó adag munkabírás és stressztűrés. Dóri ezért is tud jól motiválni másokat, mert látják, hogyan dolgozik. Fontos, hogy példát tudjunk mutatni a környezetünknek. Nem mindegy, hogyan tudsz odafordulni máshoz, és feloldani ezzel egy kritikus helyzetet. A lelkesedésünk azért is fontos, mert így más emberekkel a saját szemünkön keresztül tudjuk láttatni a Kaptárt, hogy miért is olyan fontos ez a hely nekünk. Láttatjuk a gondolatainkat és az álmainkat - és ezzel szólítunk meg másokat.
- Beszélgettünk már arról, milyen érzésekkel fekszetek le, de miért keltek fel minden reggel? Mi az, ami motivál titeket? Dóra, te például azt mondtad, itt akarsz értéket teremteni.
PD: Nekem van egy vízióm, ami hajt, egy kép arról a sok emberről, aki itt együtt tud dolgozni, hogy itt tényleg kialakul egy igazi közösségi tér. Nap mint nap sok olyan visszajelzést kapok, ami miatt megéri egy ilyen helyet felépíteni. Volt itt egy szakmai program például, amikor egy vendég a legapróbb részletekig elkezdte sorolni, hogy mennyi minden tetszik neki ebben a helyben. Én nem fedtem fel, hogy tudom kik csinálták mindezt, ő nem is tudta. Amikor arról beszélt, hogy láttam-e, hogy az üzeneteket kézzel írták fel a falakra, és hogy ez mennyire személyes, eszembe jutott, hogy az egyik este én írtam meg a saját kezemmel azokat a cetliket, hirtelen élővé vált a koncepcióm, nagyon értékes visszajelzés volt mindez. Ezek a történetek hajtanak engem.
LÁ: Az azért cél, hogy ez ne egy társadalmi vállalkozás legyen. Mikor kiszámoltuk, hogy ebből mennyi bevételünk lehet, az nagyon felvillanyozott, a pénz fontos, kár is tagadni. De már régóta nem gondolok úgy erre cégre, hogy azért dolgozom érte, hogy évek múltán aztán hatalmas vagyonra tegyek szert belőle. Amit én ebben látok, az a lehetőség, a szabadság. Azért kelek fel, hogy ez legyen egy különleges, egy kiváló hely, ne csak egy jó iroda. Meg akarom tapasztalni, hogy kell valamit a nulláról úgy felépíteni, hogy az unikális lesz. Nem tudom, hogy ez magával hozz-e automatikusan a pénzt is. Steve Jobs mondta, hogy ha csak arra fókuszálsz, hogy pénzt csinálj, akkor jó eséllyel elbuksz.
---- Mi úgy hívjuk, hogy a jövőbe vezető lépcső ----
- Szerintetek mi a siker?
PD: Minden, amire büszke lehetek, nekem ez kevésbé szakmai dolog: azok az eredményeim, amiket mosolyogva tudok elmesélni, amikre jó érzéssel gondolok vissza.
- Szóval a Kaptár már most egy sikeres cég?
PD: Igen, ott, ahol most tartunk, az alapján azt mondom, hogy abszolút sikeres. Bizakodva gondolok arra, mi lehet még belőle.
LÁ: Ha azt veszem, hogy van egy jobb- és egy bal agyféltekés siker, akkor a jobb félteke szerint már a nyitás előtt is sikeres volt ez a vállalkozás, a koncepció és az, ahogy aztán elkészült. A bal félteke alapján a cég ott tart, ahol kell, nincs okunk aggódni. Mindig van rajtunk egy kis piaci nyomás, ami figyelmeztet minket, hogy még van hova tökéletesíteni ezt a céget, van még hova tolni azt a bizonyos szekeret.
- Hol látjátok magatokat 5-10 év múlva, mik a további tervek?
PD: A recepciós pult mögött van egy feljáró, ami be van falazva. Egy lépcső, ami...
- A semmibe vezet, igen láttam.
PD: Mi úgy hívjuk, hogy a jövőbe vezető lépcső.
- Azt hiszem ezzel rá is mutattam, én miért nem lettem vállalkozó...
PD: Ez a lépcső az emeletre vezet, fölöttünk is van egy ingatlan, tervbe van véve, hogy ezt is kihasználjuk. Már a kiválasztásnál fontos volt, hogy a hely bővíthető legyen. Sokat fantáziálunk arról, hogy a budai oldalon is nyílnia kell egy Kaptárnak, majd pedig a közeli nagyvárosokban, aztán a szomszédos országok nagyvárosaiban. Nagyon vagány kedvünkben pedig azon gondolkodunk, ki melyik országban akarja látni a Kaptárat. Komolyra véve, terv, hogy befektető bevonásával meghódítsuk a nagyvárosokat.
LÁ: Egyelőre nem kockázati tőkében, hanem inkább egy stratégiai befektetőben gondolkodunk a további helyeket illetően, vagy hogy hálózattá lehessen alakítani a Kaptárat. Tárgyalásokat már folytattunk, kaptunk ajánlatokat is. Butaság lenne arra várni, hogy ez a hely kitermelje egy újabb megnyitásának költségeit, érdemes inkább befektetőt keresni. De nem szabad ezt elkapkodni sem, mondjuk egy kockázatosabb befektetéssel: egy újabb hely megnyitása ebben a pillanatban biztos fókuszvesztés lenne, és a mostani rovására menne. Ez a Kaptár még nincs teljesen kész.
- Hol lesztek 5-10 év múlva?
LÁ: A Kaptár arra is jó kísérleti modell, hogyan kell közösséget építeni, ezt a know-howt érdemes lesz majd elvinni cégekhez. Nekem a Kaptár hajtóerő is, lázas építkezés, amit még a családalapítás előtt el szeretnék végezni, mert akkor majd mások lesznek a hangsúlyok. Kiépített rendszereket akarok magam mögött tudni.
PD: Hasonlóan gondolkozom én is, 5 év múlva már el tudom magam képzelni anyaként, ami remélem legalább három gyereket jelent. Az anyaság mellett persze bele akarok még vágni egy-két izgalmas dologba, de a kötött munkaidő szerintem nem fog beleférni.
Nem tudom, hogy milyen lesz majd anyának lenni, a szabadságomat éppen ezért szeretném megtartani, ha lehet. A középtávú terveim között azonban szerepel még egy külföldi munka egy olyan országban, ahol még nem éltem. Szeretném megélni milyen külföldön dolgozni, nem csak hallgatóként kint lenni.
- Alkalmazottként? Csábító lehet a gondolat, hogy néha lemondj arról a teherről, amit egy cégtulajdonos visel.
PD: Ez az egy, amiről néha lemondanék. De ez az én választásom, hogy például hétvégén is dolgozom, és azért csinálom így, mert így döntöttem. Máshogy nem tudnám.
LÁ: Én például soha sem dolgoztam olyan helyen, ahol munkaidő volt, mindig munka volt. Ha az a bent alvást jelentette, akkor azt. Saját magam miatt kelek fel és fekszem le. Én megígértem magamnak másfél éve, hogy nem leszek többet már alkalmazott és ehhez tartani is akarom magam.
| A Privátbankár.hu sorozatot indított, melyben azokat a fiatal vállalkozókat, most indult/induló cégeket mutatja be, akik a nehéz gazdasági körülmények ellenére tudnak sikereket felmutatni. Ez az a réteg, aki rendelkezik azokkal a képességekkel – és lassan tapasztalattal is –, melyek egy sikeres vállalkozás menedzseléséhez szükséges a XXI. század Európájában. Fiatalok, kreatívak és van bátorságuk. Mi számukra a siker, hogyan jutottak oda, ahova és milyen motivációk mozgatják őket? Ezekre a kérdésekre keressük velük a választ. A sorozat eddig megjelent részei >>> |
PD: Félévet Új-Zélandon, félévet pedig Svájcban éltem. Kimentem, de dolgozni nem akartam, a célom az volt, hogy "nagyon hallgató" legyek, át akartam élni 100%-osan
a felszabadult hallgatói létet, ami a bulizásról, a kirándulásokról, túrázásról is szól. Tárgyakat is kellett teljesítenem természetesen, szóval nem volt ez olyan
könnyű. Ez az egy év a nyelven, a szakmai ismereteken és a kapcsolatokon túl nagy adag önismeretet adott. Rengeteg olyan kihívással találkoztam akkor, amivel
valószínűleg már nem is fogok, az éles helyzetekben helyt álltam, és ez olyan önbizalmat és lendületet adott, hogy mikor hazjköttem azt éreztem, ide nekem bármit!
- Haza akartál jönni? A fiatalok most inkább elvágyódnak...
PD: Igen, idekötnek a szeretteim is. Úgy mentem ki, hogy haza akarok jönni. A szakmai önmegvalósítást én itthon képzeltem el, és elsősorban azért, mert nem látom, hogy
ez külföldön könnyebb lenne. Az, hogy a szakmai előrehaladásból adódó kihívásoknak külföldön feleljek meg, sem könnyebbnek nem tűnt számomra, sem pedig vonzóbbnak. Nem
abban látom egy-egy feladat nehézségét, hogy itthon vagy külföldön kell végrehajtani. Én szeretek ebben az országban élni és szeretnék itt értkeket teremteni, még ha ez sokak szerint nehezebb is. Nem baj, minél nagyobb a kihívás, annál büszkébb leszek a végén.
- Áron, Te hogy jutottál el a Kaptár bejáratáig?
LÁ: Ami számomra meghatározó volt, hogy főleg alternatív iskolákba jártam, és itt - a családi felfogással egyetemben - két dolgot tanultam meg. Egyrészt, hogy mi az a
partneri viszony. A mai napig nehezen viselem, ha valaki nem tart partnernak, mondjuk a korom miatt, ha viszont ez a viszony kialakul, akkor mindig nagyon jó
együttműködés kerekedik ki belőle. A másik, amit megtanultam, a felelősségvállalás: az fog megtörténni veled, amiért te teszel is. Fontos momentum volt, hogy rájöttem,
amit el akarsz érni, annak utána kell menni, nem lehet várni a sült galambot. Hiú ábránd az, hogy el kell menni külföldre, mert "ott majd minden jobb lesz". Azt hiszem
nincs olyan dolog, amit nem lehetne itt elkezdeni vagy megteremteni, ez nemcsak a környezeten múlik, hanem az elszántságon is.
- Egy alternatív iskolai környezetből kerültél a Közgázra. Nem volt nagy váltás?
- Eszembe jut, amit apám mondott mindig: nem kell mindenből jónak lenned, ne bukj meg, mert a nyarat végig tanulni szívás, de legyen pár tantárgy, ami tényleg
foglalkoztat, amiben átlagon felül teljesítesz. Nem is a tantárgy, a teljesítmény a lényeg: legyél az elvárások felett magasan. Minden félévben kiválasztottam egy-két
tárgyat, amire ráfeküdtem, ezekbe rengeteg energiát fektettem.
- Hogyk jött az ötlet, hogy létre kell hoznotok egy közösségi irodát?
LÁ: Még a tanácsadócégnél dolgoztunk, amikor már elkezdtünk azon gondolkodni, hogy jó lenne létre hozni egy "kkv-házat". Az elképzelésinkben ez még inkább egy rendezvénysorozat volt, mint egy hely. A magyar kis cégek nagy része nincs vele tisztában, hogy nyugodtan használhat professzionális segítséget, tanácsadót, hogy ez nem a nagyok kiváltsága, hanem elérhető áron beszerezhető tudás. Azt gondoltuk, hogy az ezzel kapcsolatos ismereteinket át kell nekik adnunk, és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy rajzok, tervek készülnek. Mindegyik rajz egy kávézószerű helyet ábrázolt.
Amikor elkezdődött a tervezgetés az nekem egy nagyon sűrű év volt. A Maidan kivált a korábbi cégcsoportból, Dóri külföldre ment, hirtelen ott voltam a mély vízben, rengeteg éles helyzetben kellett megállnom a helyem, hihetetlenül sok tapasztalatot szereztem akkor.
- Komolyan vettek? Frissen végzett tanácsadó voltál, 25 éves, cégvezetőkkel kellett tárgyalnod.
LÁ: Felkészültem rá, hogy miként is kezeljem a különböző szituiációkban, hogy általában én voltam, vagyok a fiatal. Tisztában vagyok vele, hogy a korom téma lehet ilyen helyzetekben, de a magabiztosságom mindig segített, nagyobb problémám ebből sosem volt.
- Ezzel a problémával én is sokat találkozom. Sokszor jegyzik meg nekem lesajnáló hangnemben, hogy "bezzeg a rendszerváltáskor minden más volt, Te nem tudod, hiszen még fiatal vagy"... Mintha az idősebb generáció tagjai azt gondolnák, hogy soha nem tanultunk történelmet, vagy nincs internet-előfizetésünk...
LÁ: A kor egy nagyon érdekes dolog ebből a szempontból. Én is probálom összerakni, hogy is van ez. Találkozom a volt osztálytársaimmal, sokan közülük nem tudják elképzelni, hogy ilyen idősen lehet éles helyzetekben működni, vezetőkkel tárgyalni, akik korban és tapasztalatban - ha azt nézzük, hogy ez valamifajta hierarchiát jelöl ki - feletted állnak. Mintha ők ódckodnának az ilyen helyzetektől. A szervezetfejlesztésben alapvetően a partneri viszony dominál, és ez különösen igaz Elvirára, aki mindig pozitív visszajelzéssel erősíti meg a környezetében dolgozókat. Abban szocializálódtunk, hogy mi az, amit jól csináltál, és nem abban, hogy mit kell még megtanulnunk ahhoz, hogy jól csinálj valamit. Ez egy fontos fegyvertény.
PD: Elvira nagyon sokszor helyzetbe hozott minket, bízott bennünk. Sosem az volt a kérdés, hogy pozícióban vagy a ranglétrán hol állunk, hanem hogy készen vagyunk-e egy adott helyzetre. A kor ezért nem is számított egy idő után.
- Emlékeztek arra a napra, amikor hárman leültetek és eldöntöttétek, hogy meg kell csinálni a Kaptárat?
LÁ: Ez már korábban felmerült, a tanácsadó cégnél, de ekkor még csak álmodoztunk. Ami nagy lökést adott a projektnek, hogy 2010 őszén felmerült, hogy kibérelhetnénk egy megüresedett, hatalmas belős térrel rendelkező ingatlant, ráadásul elég jó áron. Én ekkor kapcsolódtam be a projektbe, Elvira nagyot álmodott, én voltam, aki finoman jelezte, hogy nem biztos, hogy egy közösségi iroda megalkotását 1500 négyzetméteren kell kezdeni, ki kellene próbálni, mire jutunk egy tizedekkora ingatlanban. Az ötlet megvolt, de befektető nem volt a láthatáron, így is elkezdtünk ezzel komolyan foglalkozni, és télen képbe került egy újabb ingatlan. A tulajdonosnak meséltünk arról, hogy mik a terveink, és teljesen beleszeretett az ötletbe, hirtelen sokkal előrébb voltunk a projektben, mint bármikor máskor.
A Budapesti Értéktőzsde részvényindexe, a BUX 506,07 pontos, 0,69 százalékos emelkedéssel 74 343,85 ponton zárt kedden. 
