Amikor Moszkva a múlt hónapban először javasolta az úgynevezett „3+3” formátumot - a három dél-kaukázusi állammal (Örményországgal, Grúziával és Azerbajdzsánnal), plusz Oroszországgal, Törökországgal és Iránnal, kevés szakértő jósolt nagy jövőt a kezdeményezésnek. Végül is a 30 éve lezajlott szovjet összeomlás óta eltelt időszakban a térség gyakorlatilag Oroszország hátsó udvaraként működött, kevés teret engedve más játékosoknak.
De az elmúlt hetekben a kezdeményezés váratlanul új életre kelt. Különösen Irán esetében, ahol – a törökökhöz hasonlóan – a befolyásuk formális térségbeli kiterjesztésének lehetőségét látták meg, a modern történelemben először.
Ettől függetlenül Teherán valószínűleg továbbra is csak az oldalvonalról figyeli majd a fejleményeket. Irán ugyanis olyan műveleti közegben tud domináns lenni Jemenben, Szíriában, Irakban és Libanonban, ahol az állam vagy gyenge, vagy szinte nem is létezik. Ez lehetővé teszi iszlamista milicistái számára, hogy dominálják a terepet. A Dél-Kaukázus azonban radikálisan más aréna, működő állammal mindhárom országban, ahol egy nem állami szereplő nem tud dominánssá válni.
Moszkva és Ankara kitart
Az elmúlt fél évtizedben Törökország és Oroszország az ellenfeleket támogatták mind Szíriában, mind Líbiában, de mindannyiszor képesek voltak elfogadható kompromisszumot elérni, ami a kapcsolatuk erősségét mutatja.
Ebben az értelemben a törökök világos győztesei lehetnek a „3+3” működésének. Az új felállásban a nyugati hatalmak teljesen kiszorulnának, ami részben magyarázza Grúzia vonakodását, amely erős nyugati kapcsolatokkal rendelkezik.
Washington és Párizs a tavalyi, második karabahi háború eredményeképpen elvesztették regionális befolyásuk nagy részét. Nem meglepetés tehát, hogy most mindkét hatalom ellenzi az új formációt.
Befulladt drogútvonalak
A mindössze három millió lakosú Örményországot nyugaton az ellenséges Törökország, illetve az Azerbajdzsánhoz tartozó nahicseváni exklávé határolja, míg keleten az ugyancsak ősellenség Azerbajdzsán. A déli Zangezur tartomány biztosítja az összeköttetést a baráti Iránnal, amellyel Jereván élénk gazdasági kapcsolatokat folytat.
A Zangezuri-folyosó páratlan geopolitikai előnyt jelent a török-azeri katonai szövetség számára. Egyben Törökország számára egy alternatív útvonalat kínál Ázsia felé, amely kikerüli Iránt.
Az azeri kormányzat szerint a második karabahi háború kimenetele rendkívül rosszul érintette az iráni forradalmi gárdát (IRGC), mivel a korábban megszállt területeken és Örményországon keresztül zavartalanul végezhették kábítószer-csempész tevékenységüket Európába.
A multilaterális diplomácia temetője
A fegyverszüneti megállapodással az ellentét alapkérdése tisztázatlanul maradt: Hegyi- Karabah státusza. Mivel mindkét állam - Azerbajdzsán és Örményország - markáns és maximalista álláspontot képvisel ebben az ügyben, az érdekek összeegyeztetése nagyon nehéz. Az azeri álláspont egyértelmű: semmilyen különleges státuszt nem kívánnak biztosítani a területnek, lépésről lépésre kívánják beintegrálni az azeri közigazgatási rendszerbe. Ezzel szemben az örmények referendum útján akarják eldönteni a tartomány területi hovatartozását.
Egy valami azonban biztosnak tűnik: Azerbajdzsán nem akarja elkövetni ugyanazt a hibát, mint Örményország a kilencvenes években, azzal, hogy nem harcol ki egy végleges, neki kedvező békemegállapodást.
A feszültségek a határon a két ország katonái között a harcok lezárultával sem csökkentek, rendszeresek a kisebb-nagyobb összecsapások. Legutóbb júliusban kerültek összetűzésbe, melynek következtében egy örmény katona életét vesztette. Az ilyen határ menti konfrontációk azonban nem mindig a véletlen művei. Ezek is Azerbajdzsán eszközei közé tartoznak ahhoz, hogy Örményországot a tárgyalóasztalhoz kényszerítse, akárcsak például a hadifoglyok időközönkénti átadása, vagy éppen a dél-örményországi kereskedelmi útvonalak blokád alá vonása.
Ebből a szempontból az azeri vezetés politikája nagyon hasonlít az Obama-adminisztráció diplomáciájához, mely kis szívességeken és szankciók mentén kényszerítette bele Iránt a nukleáris megállapodásba. Elképzelhető, hogy az azeri stratégiának is meglesz az eredménye.
A nagyhatalmak érdekei
Fontos megvizsgálni a nagyhatalmak érdekeit is a béke tekintetében. Oroszország számára nagyon kedvező a jelenlegi helyzet. A fegyverszüneti egyezmény keretein belül békefenntartói tevékenységet folytat a területen, ezáltal képes megtartani és még inkább kiterjeszteni befolyását a térségben. Irán számára a fő biztonsági prioritások a Közel-Kelet, a Perzsa-öböl, valamint jelenleg Afganisztán. A Dél-Kaukázus nem tartozik ide, ez a múlt őszi harcok során is világossá vált: az ország kifejezetten passzív volt, nem foglalt állást a konfliktusban.
Két dolog azonban sértheti érdekeit.
Egyrészt Törökország növekvő befolyása a török-azeri együttműködés kapcsán nem kedvez Teheránnak, tekintve, hogy Törökország NATO tagállam. Másrészt az azeri nacionalizmus és szeparatizmus fellángolása, mely az Irán északi részén élő, nagyszámú azeri kisebbség szempontjából lényeges kérdés. Ezenfelül az ország első számú érdeke, hogy északi határain stabilitás és béke legyen. Ebrahim Raisi konzervatív államfő megválasztásával valószínűleg egy biztonság-központú külpolitikát várhatunk Teherántól.
Törökország szempontjából is egyértelműen egy békemegállapodás jelentené a legoptimálisabb forgatókönyvet.
Egyrészt így az orosz békefenntartó egységek elhagynák a térséget – ez Azerbajdzsánnak is érdeke –, valamint így megindulhatna a régió kereskedelmi integrációja Örményország bevonásával, amire már harminc éve nem volt példa.
Az USA-nak és az Európai Uniónak szinte semmilyen befolyása nincs a konfliktus rendezését illetően, azonban ez változhat. Gazdasági erejüket kihasználva a nyugati hatalmak fontos szerepet játszhatnak a háború sújtotta régió újraépítésében.
(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)
Ez egy olyan jogi csatározást vetíthet előre, amely az amerikai jegyban 
Bárcsak lenne Európában is olyan hét mesterlövész, mint az amerikai részvénypiacon!
