„Csak egy pohárral kértünk, nem egy egész üveggel” – mondjuk meglepődve a pincérnek, amikor elénk tesz egy üveg vörösbort. A helyszín egy bilbaói étterem a szépnevű Diego Lopez Haroko Kale Nagusia főutcán, pár száz méterre a legendás San Maméstől. Átlagos, de igényes hely, mindenféle pucc nélkül.
Nagyvonalú vendéglátás
Egy óra van, korai ebédidő, az étterem lassan kezd megtelni – mellettünk egy jól öltözött, spanyolul beszélő család bújja az étlapot, a hosszú bárpultnál egy húsz év körüli srác társalog egy hasonló korú lánnyal.
A barátságos arcú pincér megereszt egy félmosolyt, nincs itt semmi félreértés, ez a menü része, igyunk csak annyit, amennyi jól esik, mondja spanyolul. Majd elviharzik, hogy felvegye a következő rendelést. Meglepődve nézünk egymásra, hogy biztos jól hallottuk-e, hiszen a menüben csak egy ital szerepel.
Fotó: Privátbankár/Wéber Balázs
Kisvártatva egy másik pincér érkezik, kezében két előétellel. Őt is megkérdezzük, hogy nem értettünk-e valamit félre, de a válasz most is ugyanaz. Nyugodjunk meg, és igyunk, amennyi jól esik. Úgy tűnik, nem igazán érti, hogy miért aggódunk. Gyanakvásunk lassan oldódik, de azért nem tűnik el teljesen – az mégis hogy van, hogy egy pohár áráért kapunk egy üveggel? Legfeljebb kifizetjük az egészet, történt már nagyobb tragédia, morfondírozok magamban. Újratöltöm a poharam, de azért nagyjából félig telve hagyom az üveget.
Végül hozzák a számlát: két menü (előétel, főétel, desszert, ital), összesen 38 euró (jelenlegi árfolyamon 14 500 forint). Pontosan annyi, amennyinek lennie kell. Semmi plusz díj, semmi átverés.
Felsóhajtunk – nem is az a lényeg, hogy a pénzünknél maradtunk, hanem az, hogy nem éltek vissza a helyzettel. Nem lettünk lehúzva, nem néztek hülyének. Sőt, valójában gálánsan viselkedtek. A bor pedig kiváló volt.
A gesztust gesztussal jutalmazzuk, a szokásosnál nagyobb jattot a pincér apró mosollyal fogadja, elköszön, és már megy is tovább. Itt ez a természetes, köszönjük, hogy a vendégünk voltál.
Bilbao olcsóbb, mint gondoltuk
Szerencsére nem ez volt az egyetlen kellemes meglepetés, ami az észak-spanyolországi baszk városban ért minket. Bilbao korántsem olyan drága, mint azt néhány beszámoló alapján gondoltuk, sőt, december végi ottjártunkkor lényegesen olcsóbbak voltak a szállások, mint például a Balatonnál – egy háromcsillagos, korrekt szállodát reggeli nélkül átszámítva már napi 35 ezer forintért lehetett találni. A relatív alacsony ár a bőséges szálláskínálat mellett alighanem azzal is magyarázható, hogy Bilbao nem egy tipikus turistacélpont, télen pedig biztosan nem az. (Nyáron viszont felmennek az árak.)
De nem csak a szállások voltak meglepően jó árban. Néhány további random példa: az egyik nemzetközi ruházati lánc üzletében a budapesti boltnál ezer forinttal olcsóbban kínálták ugyanazt a pizsamát. A reptérről a belvárosba 4,5 euróért, azaz 1700 forintért lehet bejutni közvetlen busszal (a magyar fővárosban ez 2500 forintba kerül).
A vendéglátásban pedig a budapestihez hasonló vagy annál olykor 10-20 százalékkal alacsonyabb árakat tapasztaltunk.
Egy presszó egy átlagos kávézóban 1,7-2 euró (650-760 forint), egy kis szendvics 2,7 euró (1030 forint), egy sütemény 3,4-3,7 euró (1300-1400 forint). Egy kis reggeli, például a Bertiz nevű pékségláncnál, két főre kihozható 8-10 euróból (3-4 ezer forint), ami Budapesthez képest kifejezetten baráti ár.
De még egy drágább specialty kávézóban, a beszédes nevű Alma (lélek) nevű helyen is sikerült összesen 15 euróból megreggelizni – igaz, ez sem kifejezetten turistaövezetben található.
Az ebédmenü fejenként 15-20 euró (5700-7600 forint), igényszinttől és helytől függően.
Egy főétel plusz ital egy kellemes, de nem luxushelyen szintén kijön 20-25 euróból (7600-9500 forint). Ennyibe kerül például egy kiváló marharostélyos – vörös bor kombó a Baskian nevű söröző-étteremben.
De a szupermarketekben sem vágtak minket földhöz az árak: 200 gramm csirkemell-felvágott 2,5 euró (950 forint), egy liter 100 százalékos narancslé 2 euró (760 forint), egy csomag szeletelt chorizo kolbász 2,3 euró (875 forint), hogy csak néhány példát említsünk. A vásárlás amúgy vizuális élmény is: a hentespult mögött kilógatott, gyönyörűséges óriássonkákról költeményt lehetne írni.
És nem utolsósorban a kulturális élmények is abszolút megfizethetők: a világhíres kortárs művészeti múzeumban, a Guggenheimben 15 euróért (5700 forint) naphosszat bolyonghatunk a kedvünkre (erre majd még egy későbbi cikkben visszatérünk).
Fotó: Privátbankár/Wéber Balázs
És ugyanennyi a beugró az Athletic Club nem kevésbé híres stadionjába, a San Mamésbe is. (Amiről itt írtunk részletesen.)
Kisimult arcok, dupla bérek
Mindehhez érdemes hozzátenni, hogy Spanyolországban az átlagfizetés 33 700, Magyarországon 18 461 euró volt egy teljes munkaidőben álló alkalmazottra vetítve az Eurostat tavaly év végén közölt adatai szerint. Azaz a spanyolok csaknem duplaannyit keresnek, mint mi. Ráadásul Baszkföld Spanyolország egyik legfejlettebb régiója, és számos statisztika azt mutatja, hogy itt a legmagasabbak a bérek – tehát a különbség Magyarországhoz képest még nagyobb.
Nem szokásom felülni az állandóan nyavalygók vonatjára, de tény, hogy Bilbaóban is könnyen elfogja az embert a „bezzeg Ausztria” érzés.
Mert miközben itthon ezerrel megy a parasztvakítás a növekvő jólétről és a rothadó Nyugatról, a valóság a baszk város esetében az, hogy az árak hasonlók vagy akár alacsonyabbak, a fizetések viszont körülbelül dupla akkorák, mint nálunk – és még a migránsok sem vágták a hátunkba a kést.
Persze ott sem minden fenékig tejfel, és korántsem minden a pénzen múlik. De az összbenyomásunk az volt, hogy kisimultabbak, mosolygósabbak az arcok, jobban öltözöttek az emberek, nyugodtabb az élet – és senki sem akar lehúzni egy étteremben.
Folytatjuk. A Világjáró többi írása itt, a bilbaói sorozat első része pedig itt érhető el:
Erős napot zárt a BÉT. 
