Ha van valamiben egyetértés elemzői, szakértői körökben, az annak belátása, hogy a magyar gazdaságnak nem szabad megragadnia a közepes hozzáadottértékű pozícióban, amire ipari vonatkozásban az „összeszerelő” címke utal. Továbbá túl kellene lépnünk azon a szinten, amelyben a külföldi működőtőke (FDI) a fő forrása a növekedésnek, sőt inkább a magyar gazdasági szereplőknek kellene aktívabbaknak lenniük a külföldi befektetések (innen nézve: „kifektetések”) terén.
Mindkét vonatkozásban értünk el bizonyos haladást az elmúlt években, egyébként az egész térségünkkel együtt: nőtt a hazai cégek külső befektetése, és némileg feljebb jutottunk a nemzetközi értékláncokban. Most viszont a kormányzati gazdaságpolitika hirtelen visszafordult, és a nagyvolumenű működőtőke-importtól várja a növekedést, ráadásul anyag- és energiaigényes összeszerelő ipari területeken.
A politikai hátraarc mögött talán az a felismerés áll, hogy az EU-tól eddig bőségesen ideáramló folyó- és tőketranszferek csökkennek, akár elapadnak: a jogállamisági feltételeknek nem képes vagy nem hajlandó eleget tenni a kormányzat. Jobb ötlet híján az Orbán-kormány arra gondolhat, hogy a debreceni CATL-beruházás és más hasonló mega-invesztíció lesz a megoldás a növekedés és a külső pénzügyi egyensúlytalanság gondjaira.
Ha ez az elgondolás, akkor az téves. Pontosan az ilyen karakterű üzleti tevékenységek szorítják be az országot a közepes fejlettségi állapotba, amint azzal itt korábban már többször foglalkoztunk.
De talán a fizetési mérleg-gondokra megoldás a tőkeimport? Elvégre olyan beruházásokról van szó, amelyeknek a terméke százszázalékosan exportra megy. Noha persze nagy hányadot tesz ki az importtartalom is, de mégis nettó export lesz az ügylet vége.
Ez lehet jogos érv, ám árnyalást igényel, éppen a rendszerváltozás második-harmadik évtizedének tapasztalatai alapján. A beruházási szakaszban a működőtőke beérkezése javítja a tőkemérleget, mert nem-adósság jellegű tőkebeáramlás történik, viszont rontja a külkereskedelmi egyensúlyt, mert az import is növekedésnek indul. A közvetlen külföldi beruházás termőre fordulásával majd megnő az exportvolumen is.
Nyereségessé válásával a külföldi tulajdonost illető tőkejövedelem megjelenik a GDP-statisztikában - noha nem lesz része a magyar nemzeti jövedelemnek, és rendszerint elhagyja az országot.
A nagy tőkeimportőr országok fizetési mérlegének a jövedelem-sora tartósan deficitet mutat; ez igaz hazánkra is. A jövedelmi soron jelentkező deficit nem okoz gondot mindaddig, amíg az áruk és szolgáltatások sorában jelentős a kiviteli többlet (mint minálunk is, 2009 és 2019 között). Ám más a helyzet most, amikor a külső folyó mérlegben nagyarányú deficit lépett fel, és a fizetési képesség a jelenleg még ütemesen érkező uniós tőketranszferek ellenére szintén a hiány-tartományba csúszott.
Az ábra jól mutatja, hogy a 2008-as válság nyomán erős többletbe ment át a magyar áru- és szolgáltatás-külkereskedelem egyenlege, ahogy az akkori pénzügyi válság nyomán a hazai kereslet gyenge maradt, míg az exportkapacitások szorgosan termelték a külkereskedelmi többletet. Ahogy azonban a hazai fogyasztás is kezdett megnőni, és ezzel az import is, a külkereskedelmi szufficit elolvadt. A folyó fizetési mérleg így is többletet mutatott évekig, mert a külkereskedelmi mérleghez társult a külföldről jövő transzfer (EU-s folyó jellegű támogatás, mint például a gazdáknak nyújtott agrár-kiegészítés), viszont lefele húzta azt a jövedelem-egyenleg, amelynek a hiánya a GDP 4-6 százalékát tette ki a legtöbb évben. Újabban némileg csökkent ez a szerkezetileg negatív tényező; vajon mi áll e mögött?
A válaszhoz tudni kell, hogy a fizetési mérlegnek ez a statisztikai sora két jövedelmi kör egyenlegéből tevődik össze. Az egyik már szóba jött: az itt működő külföldi tőkék adózott osztalékjövedelme, az ide nyújtott hitelek kamatjövedelme negatív előjelt ölt, a magyar cégek és bankok külföldi tőkejövedelme pedig pozitív: a kettő egyenlege negatív szám a magyar esetben. Ám létezik egy más jövedelmi kör is: az itt dolgozó külföldiek (pl. német csúcsmenedzserek, ukrán építőmunkások) hazautalt jövedelme negatív tétel, amivel szemben állnak a külföldön egyénileg dolgozó vagy oda kirendelt magyar munkavállalók hazautalásai. A migrációs folyamataink jellege alapján nem meglepő, hogy ez a munkajövedelmi tétel elég jelentős, amint azt bizonyos megbízhatósággal jelzik az MNB adatai.
A jövedelmi folyamatokból felidézhetők az elmúlt időszak politikai és gazdasági fejleményei. A külföldről kapott és külföldre nyújtott hitelek kamategyenlege például megmutatja, hogy eleinte rengeteg külföldi kölcsöntőke működött az országban (felfutott a lakás- és autóvásárlási célú devizahitelezés), majd a devizahitelek állománya csökkent, valamint 2022-ig a kamatszint is. A magyar bankok némelyikének van külföldi kamatjövedelme, de nem elég ahhoz, hogy pozitív tartományba vigye ezt a kategóriát. A fő tétel a külföldi tulajdon után járó részesedés: ennek deficitje a GDP 4-5 százalékát tesz ki. Miután az MNB adatai szerint a magyarországi nettó FDI-állomány a GDP 30 százalékára rúg, ez elég szép profitrátát implikál. Ha a kormány intenciója szerint tovább nőne az itteni külföldi befektetések állománya, és nem emelkedne az adóteher a külföldieken, valamint a mostanihoz hasonlóan alakulna a nyereségességük, akkor továbbra is ilyen vagy még nagyobb mértékű strukturális deficittel kell számolni a tőkejövedelmi soron.
De az ábrán idővel megjelent a munkavállalói jövedelem tétele is, amely nyilván a 2004-es EU-tagságunk után, főként a főbb munkaerőpiacok (Németország, Ausztria) 2011-es megnyílását követően vált nemzetgazdasági jelentőségűvé. Persze nemcsak a magyarok kezdtek munkát vállalni külföldön, hanem az itt dolgozó uniós és harmadik országbeli (EU-n kívüli) munkavállalók száma is nőtt, de ezek számossága nem éri el a magyar vendégmunkásokét. Erre utal a hazautalások pozitív egyenlege. A Covid-évben a többlet aránya kicsit mérséklődött, majd talán újra emelkedni fog. Így is figyelemre méltó a GDP egy-két százalékára rúgó értéke, hiszen az uniós transzferek (a folyó és a tőkejellegű támogatások összesen) a befizetéseinket hosszabb átlagban 3-4 százalékkal múlták felül.
Más szóval: a vendégmunkás-egyenlegünk az uniós segélyek felét teszi ki. Ha teljesen kiesnének az EU pénzei, azt nem kompenzálnák teljesen, de már nagyságrendileg összemérhető adatokról van szó.
Más országokban előbb indult el a munkaerő kivándorlása, és sok esetben egészen nagy mértéket ért el. Hogy az jó vagy káros folyamat-e, hosszú és bonyolult vita tárgya lenne. De az is nagyon különféle, hogy a munkaerőt kibocsájtó országok (lengyelek, észtek, lettek, bolgárok, románok) milyen mértékben fogadnak be más országokból, gyakran az EU-n kívülről munkáskezet. Márpedig ez is gyakori: a régóta zajló lengyel emigrációs folyamat mellett szintén régóta erős az oda irányuló migráció is, főként ukrán, belarusz forrásból.
A nemzetközi adatok gyűjtése és összehasonlíthatósága nehéz ügy, de az EU statisztikai szolgálatának adatai nyújtanak bizonyos eligazítást abban, hogy a nagyobb hagyományú vendégmunkás-exportőr országok esetében mekkora az ügy nemzetgazdasági súlya.
Az adatok a sokféle jogcímű és gazdasági tartalmú pénzmozgásoknak csupán két körét fedik le, a nagyságrendi összevetéshez azonban megfelelnek. Megerősítik a hazai fizetésimérleg-statisztikákból nyert képet, és nagyjából megfelelnek a Világbank munkajövedelem-hazautalási kimutatásainak.
A kép tehát: az uniós tagországok felében a külföldről hazautalt személyes jövedelem a GDP 1 százaléka körül-alatt marad. Érdekes módon ez vonatozik a lengyel gazdaságra is; esetükben nem a külföldi lengyel diaszpóra lett kisebb, sem a hazautalások mértéke, mint inkább a hazai GDP nőtt erőteljesen, így a relatív méret kisebb, mint pl. a magyar. A legszegényebb európai térséget félretéve (Albánia, Koszovó), a bolgár, román, lett, horvát esetben látszik, hogy a korábban elszenvedett nagy munkaerő-kiáramlásnak a következtében komoly nemzetgazdasági súlya lett a jövedelem-hazautalásnak. Ezek az összegek javítanak a fizetési mérleg-pozíción, érzékelhetően növelik az otthon elkölthető jövedelmet. Így lehet az, hogy a GDP/fő mutatót tekintve erősen lemaradt országokon belül az egyéni fogyasztás (és ezen keresztül a felhasznált nemzeti jövedelem) nem mutat olyan elmaradott képet, mint a bruttó hazai – de nem nemzeti – termék esetében.
Természetesen a folyamat másik arca az, hogy az adott ország munkaerőpiacáról, a helyi gazdaságból, a társadalomból (a demográfiából éppen úgy, mint a demokráciából) hiányoznak a nyugaton élő, dolgozó százezrek, akár milliók.
Most menjünk vissza az alapkérdésre. Ha a magyar demokratikus deficit, a jogrend leromlása miatt elesik az ország az uniós segélyek zömétől, a kiesést vajon pótolhatják-e a hazai cégek külföldi profitjai, és különösen a külföldön tartósan vagy átmenetileg dolgozók jövedelmei?
A belátható időben nem. A magyar cégek repatriált jövedelme hosszú időtávon sem lesz képes kiegyensúlyozni a fizetési mérleg vállalati jövedelmi sorának rendszerszerű deficitjét. Viszont növekvő a gazdasági jelentősége a külföldre ingázók, ott dolgozók hazautalásainak. Az ilyen pénzek egy nagy része az anyaország fogyasztási képességét növeli, de a lakossági és (kis)vállalati beruházásoknak is fontos forrása. Sok vélemény szerint a lengyel gazdaság tartós dinamikájának régóra egyik tényezője a lengyel diaszpóra otthoni vállalkozás-támogató tevékenysége. Az ilyen pénzek hatalmas előnye az uniós segéllyel vagy egyéb államközi támogatásokkal szemben, hogy nem az állami bürokrácián keresztül kerülnek be a társadalomba. Technikai hátrány a pénzutalás viszonylagos költségessége, bár ezen a téren a technológia fejlődése gyors javuláshoz vezetett.
Mindez a magyar esetre vonatkoztatva azonban nem változtat azon, hogy az uniós támogatások nagy részének vagy pláne egészének az esetleges kiesése mind az aggregált keresletben, mind a fizetési és tőkemérlegben súlyos gondokat okozna. Azokat pedig a külföldi működőtőke bevonásának erőltetése nem oldaná meg. Az sem igazi segítség, ha tovább gyorsulna a magyar munkavállalók migrációja, és annak különféle súlyos hatásának mintegy mellékhatásaként növekedne a hazautalások mértéke.
A szerves hazai tőkeképződés és a nagyobb termelékenység nyomán megemelkedő itthoni bérszint és belső fogyasztás az a pálya, amelyen fokozatosan, állhatatosan előre haladva valóban esélyes a sikeresen térségbeli társainkkal való lépéstartás. Fair törvények, tiszta versenyviszonyok, a nemzetközi értékláncokba adottságaink szerinti beépülés: szinte unalmasan egyszerű a felemelkedés képlete. Most inkább megint kerülőutakat kutat a magyar politika. Bőséges a példatár, hogy azok zsákutcákba vezetnek.
A Benchmark rovat cikkei itt olvashatók el.
Ügyfélajánlási programot indít a Magyar Államkicsntár, 20-20 ezer forintot kaphat az ajánló és az ajánlott is. 
