A magyar gazdaság 2023-as esztendejét nem lehet helyesen értelmezni önmagában, 2022 és annak előzményei nélkül. Ez persze elmondható minden európai gazdaságról, az Egyesült Államokról, meg valamennyi olyan országról, ahol a Covid miatti gazdasági leállást követően nagy állami élénkítő programokat indítottak. Ezek ugyanis a rákövetkező időszakban keresleti oldalról meglökték az inflációt, miközben a kínálat (termelés, logisztika, értékesítés) oldalán váratlan zavarok léptek fel, szintén felfele tolva az árakat, tarifákat. Ezek után szinte tankönyvi módon felszaladt az infláció 2021 nyarán a fejlett világban, bő évig súlyos gondot okozott a nagymértékű áremelkedéstől elszokott társadalmakban. A kormányok leálltak a keresletélénkítéssel, a jegybankok felemelték a kamatokat, a gazdaság alkalmazkodott az új keresleti-kínálati viszonyokhoz, ezáltal 2023 elején-derekán a legtöbb országban levonult az infláció, bizonyos termelési ütemcsökkenés mellett, ami helyenként recesszióba ment át.
Ugyanakkor a korábbi pesszimista várakozásokkal szemben Európa meglepően sikeresen jutott túl a sajátos makrogazdasági cikluson, sőt a nagy energiaátálláson is. Legalább is az európai országok zöme gyors ütemben, komoly ráfordításokkal függetlenítette az energiaellátását a háborúzó Oroszországtól, egyben felgyorsította a zöld átállást. Európa egésze a recessziót is elkerülte 2023-ban, az Egyesült Államokban pedig több tényező együttes hatására erőteljes gazdasági növekedést regisztráltak.
Szemben az árral
A magyar ügy hasonló, de ismét sajátos. Míg más országban az állam már nem nyomta a gázpedált, itt a kormány a hatalom biztos megtartásáért 2021 végén, 2022 elején mindaddig fűtötte a konjunktúrát, és ezzel az inflációt is, amíg csak le nem zajlott a választás 2022 áprilisában. Az év nyarától aztán fokozatosan megszorítóra változott a költségvetési politika, követve a feszessé vált jegybanki politikát. Ez a kombináció egész 2023-ban fennmaradt; a túlfűtött időszak után elkerülhetetlen, sőt szükségszerű a lehűlés. Ezzel hazánk is bekerült 2023-ban a recessziós országok közé.
Abban tehát nincs meglepő, hogy a 4,6 százalékos GDP-indexet hozó 2022-es év után 2023-ra valamilyen negatív számot mutat ki a Központi Statisztikai Hivatal. A két év átlagában kettő százalékos lesz a növekedés – ez megfelel a hosszabb távú potenciális növekedési ütemnek. A potenciális kibocsátás fogalmát a szakirodalom olyan teljesítményre alkalmazza, amely mellett nem nő az infláció; mivel nálunk az európai átlaghoz, de még a kevésbé feszes térségi normához mérve is rendszeresen nagyobb az infláció (és fegyelmezetlenebb az államháztartás), elmondható, hogy a statisztikába bekerülő GDP-növekedésünk rendszerint felülmúlta a természetes ütemet. Így sem lett kiemelkedő a magyar gazdasági dinamika.
Kettő százalék? Nem ez él a magyar köztudatban! Nem erről beszél a politika!
A politikai diskurzus az egyszerűbb ügy. A hivatalban levő politikusok és szakapparátusaik előszeretettel keresnek alkalmas mutatót és olyan kiinduló évet, amelytől számítva sokkal nagyobb növekedés jön ki. Ha 2010 a kiindulás, akkor 2019-ig valóban szép mutatókat kapunk; még látványosabb a 2014-2019-es szakaszban mért GDP. Csakhogy volt előtte egy nagy mínusz (2009), követte egy újabb nagy esés (2020), becsúszott egy kis recesszió (2016, amikor technikai okok miatt lassult az uniós pénzek beáramlása). Most pedig jön a 2023-as recesszió, a választási lakoma böjtje. Hosszabb távot, másfél évtizedet tekintve viszont valóban 2 százalék körüli a növekedési képesség. Nem csoda, kimerülőben vannak a korábbi hajtóerők: a tőkeállomány növekedése, a munkavállalók számának emelkedése, a termelékenység javulása.
A kettő százalékos hosszabb távú növekedési képesség árnyalattal meghaladja a gazdag Európa gyarapodási ütemét, ám elmarad a térség hozzánk hasonló helyzetű és sorsú országainak dinamikájától, ám így is hoz bizonyos gyarapodást a saját múltunkhoz képest. Ez utóbbi az, amit a közpropaganda üzen a kormánypárti szavazóbázisnak. A fejlett Nyugathoz azonban ezzel nem lehet érdemben közeledni. Sőt rendre beérnek minket a valaha messze mögöttünk levők: lengyelek, szlovákok, románok.
Járvány, háború, energiamizéria, infláció
A szakmai körökben jó ideje folyik annak értelmezése, hogy milyen okok miatt vagyunk lemaradásban jövedelmi, fogyasztási, életminőségi szintben az európai többségtől, melyek ennek a ténynek a következményei nyitott határok mellett, és az emberi tőke fejlesztésének milyen stratégiáival lehetne kedvezőbb helyeken belépni a gazdasági értékláncokba. A hatalmi körökben is észlelték az ütem beragadását, és bár gazdaságstratégiáról nem folyt tartalmi vita, de először meghirdették az újraiparosítást, és valami megmozdult a fejlesztéspolitikában a múlt évtized közepén. Mind kiterjedtebb lett a még több tőkét és még több élőmunkát bevonó projektek támogatása állami pénzekből, sikermutatónak tekintve a GDP, az export, a beruházás mutatóit. Ez a politika folyt az elmúlt négy évben is, noha a rendkívüli viszonyok kötötték le a nyilvánosság figyelmét: járvány, háború, energiamizéria, infláció.
Ennyi megpróbáltatás után jó lenne az remélni, hogy 2024 konszolidációt hoz. A hivatalos várakozások szerint elfogadható mértékűre csökken az infláció, és visszatér a 4 százalékos gazdasági növekedés. Mindennek azonban hiányoznak mind a külső, mind a belső feltételei.
Az orosz agresszió miatti térségi feszültség nem enyhül, egyelőre nem látszik a háború vége. Sőt az orosz politikai vezetés igyekszik exportálni a feszültségeket az európai társadalmakba, különféle rejtett beavatkozásokkal gyengítve az erőteljes közös fellépés esélyeit. A nyugat-európai társadalomban talán valóban felléphetnek a belefáradás jegyei, de a keleti „frontállamok”, mint a baltiak, Lengyelország, Románia ma nem kevesebb, hanem több veszélyt látnak a környezetükben. Az oroszoknak jó eszközeik vannak a balkáni zavarkeltésre is. Okozhatnak további bajt a Közel-Keleten, Afrikában.
A Kína-faktor
2024-ben Kína is nagy kockázati forrás lehet, és nemcsak gazdasági gondjainak tovaterjedése formájában. A kínai vezetés Xi elnök alatt mind sűrűbben él a kemény, büntető eszközökkel érdeksérelme esetén, ahogyan azt az elmúlt években Dél-Korea, Litvánia, Csehország, Ausztrália, Kanada kínai szankcionálása mutatta. Kína egy sor ázsiai országot érintő területi követelést támaszt.
Az Egyesült Államok már levonta a következtetést a CHIPS törvénnyel és iparpolitikai programjaival 2022-ben: igyekszik mérsékelni a kínai ipartól való függést, megvédeni a saját termelői bázisát a sajátos minták szerint működő kínai vállalatokkal szemben. Az európai reagálás eddig egyenetlen volt, hiszen országonként eltérő a kínai reláció jellege és súlya. Ám amint a napelem-iparág mutatja, egész ágazatokat tud ellehetetleníteni az állami háttérrel megtámogatott kínai konkurencia. Az EU mostanra döntési kényszerbe került: az elektromos járműveket illető amerikai piacvédelem következtében Kína számára még természetesebb célponttá válik Európa – ha nem védekezik. A felismerés már megszületett a Bizottságnál: szükséges valami védelmi eszköz, akár az amerikai vámvédelem követése.
Ezek a geopolitikai mozgások a korábbinál is nagyobbra növelik az orosz, kínai reláció kockázatait Magyarország számára 2024-ben. A magyar gazdasági szereplők számára eddig sem hozott sokat a „keleti nyitás”, miközben roppant módon felerősítette a két országtól való makrogazdasági függés mértékét az a fejlesztési politika, amely ázsiai hátterű energiaigényes ipari kapacitásoktól várja a növekedési dinamika visszatérését.
Volt alkalom itt elemeznem ennek a fejlesztési útnak a súlyos veszélyeit. Elég felidézni, hogy a politikai motívumú árrögzítéseket, voks-vásárló költekezéssel fűtött erőltetett növekedést és egyben világpiaci energiaár-drágulást hozó 2022-ben az energiakülkereskedelem mérlegében a GDP 8 százalékát meghaladó deficit állt elő. Ijesztő azonnali veszély támadt akkor. Szerencsére a külső mérleghiány sokat mérséklődött 2023-ra, betudhatóan a hazai recessziónak és a világpiacan fellépő árcsökkenésnek. Ám mi lesz akkor, ha a külső energiaárak ismét emelkedésnek indulnak, a hazai energiaigény pedig növekszik? Márpedig, ha sorra belépnek a monstre beruházások, amelyeket költségvetési támogatással ideinvitált a kormány, akkor pontosan ez lesz. És általánosabban is kimondható: tovább torzul a gazdasági szerkezetünk, amely sok energiát és sok (képzetlen) munkást igényel.
Ez nem távoli szcenárió; a hazánkban előállított minden egyes euróértékhez ma 80 százalékkal több energia szükséges, mint az EU átlagában, és immár a magyar gazdaság energiaigényessége meghaladja a visegrádiak átlagát vagy Romániáét, holott valaha mi álltunk a legkevésbé előnytelen helyen a térségben.
Gazdasági célú migráció
E különös kormányzati akciók következményei átvezetnek a belső ügyeinkhez. A nagy ipari projektek munkaerőigényének kielégítésére a meglevő magyar munkaerőállomány, beleértve a munkanélküli státuszban levőket és az elvileg megmozgatható inaktívakat, nem lesz elégséges. Azt már most tisztán látni, hogy az ázsiai tulajdonú cégek döntően importált munkaerővel fogják működtetni a gyártósorokat. Emellett is folytatódik a gazdasági célú migráció Magyarország felé, mivel a folyamatos elöregedés, a területi aránytalanságok és a képzett munkakorú (sőt annál fiatalabb) népesség kiáramlása szükségessé teszi a szolgáltatási szektorokban (vendéglátás, közlekedés, szociális munka, mezőgazdaság, építőipar, IT, gépipar, egészségügy) a vendégmunkások alkalmazását.
A menekültekkel szembeni nyílt ellenpropaganda és a más bőrszínűeket érinti meglevő és közvetve megerősített ellenérzések hatására a gazdasági migránsok befogadásának folyamata nem ígérkezik egyszerűnek. Belpolitikailag a szélsőjobb profitálhat belőle. Különösen azokban a vidéki városokban okozhat gondot az idegenek tömeges megjelenése, ahol az eredeti településmérethez képest túl nagy és túl gyors a vendégmunkás-beáramlás.
A társadalmi viszonyok egyébként is jelentős feszültségeket hurcolnak. A kormányzati dokumentumok, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elemzései azzal számolnak, hogy 2024-ben a bérek emelkedési üteme meghaladja az árindexet, és a 2023-ban elszenvedett reálbér- és reálfogyasztás-csökkenést visszapótolja a gazdasági növekedés. Ugyanakkor maga a nagy nyomású (’high pressure’) gazdaság ideológiájának a felerősödése, a gazdaságfejlesztési miniszter előtérbe kerülése, és másfelől a költségvetés tényleges állapota sajnos azt vetíti előre, hogy továbbra is sok tényező nyomja majd felfele az árszintet. Nem lehet letudottnak nyilvánítani az inflációs veszélyt.
A mögöttünk hagyott két inflációs esztendő számos háztartás belső arányait rontotta le, kisöpörve a megtakarításokat, megnövelve a törékeny helyzetűek, mélyszegénységben élők számát. Eközben a költségvetésben évek óta mérséklődik a szociális védelemre szánt források aránya.
Az állami költségvetés már ismert 2024-es tehertételei között szerepel az államadósság kamatterhe, mely arányait tekintve nálunk a legnagyobb az egész EU-ban. Az MNB inflációs jelentése abban bízik, hogy 2025-től már nem nő tovább a kamatkiadások részaránya a GDP százalékában, érezhető gazdasági növekedéssel kalkulálva, és a forintadósság kamatszintjének a mostanihoz képesti jelentős mérséklését kivetítve.
Ezek azonban optimista feltevések, amelyek mögött az EU-forrásokhoz való rendezett hozzáférés hipotézise áll. A magyar kormány által kinyitott külpolitikai frontok nagy száma miatt azonban egyáltalán nem lehet adottnak venni azt, hogy a jelenlegi (így sem csekély) uniós pénzáramot meghaladó összegek jönnek 2024-ben. Pedig az állami kalkuláció úgy szól, hogy a források egyfelől bekerülnek a gazdaságba élénkítő tényezőként, másfelől közvetve támogatják az állami költségvetés devizafinanszírozását. Az uniós transzferek elakadása, beragadása megeshet 2024-ben. Egy ilyen helyzet ront a szuverén kockázati besorolásunk megítélésében, holott így is kényelmetlenül közel állunk a bóvli-szinthez. Következésképpen inkább a negatív kockázatoknak van nagyobb esélye a költségvetési finanszírozási tételeket illetően.
Félretett tétel az MNB 2021-2023-as hatalmas vesztesége és az annak következtében fellépő vagyonvesztés. Ez az ügy néhány hónapja lekerült a gazdaságpolitikai napirendről arra hivatkozva, hogy az Európai Központi Bank (EKB) tudomásul vette a legeslegújabb magyar törvénytervezetet a jegybank feltőkésítésének módját illetően: az MNB jövőben képződő nyereségei szolgálnak forrásul az elvesztett tőke visszapótlásához. Ugyanakkor maga az EKB és minden mértékadó kör véleménye szerint a jegybanki függetlenségnek garantálója a rendezett tőkehelyzet. Az EKB véleménye is kimondta: a negatív tőke rendkívüli állapotát elfogadva is „észszerű időn belül” helyre kell állítani a központi bank tőkéjét. A 2023-as év lezárását követően ismét látunk majd aggodalomra okot adó számviteli jelentést, és azzal az ügy ismét előkerül. Akár be is kerülhet az állami fizetőképesség (rating) besorolási ismérvei közé, akkor pedig okozhat kellemetlen kiadási tételt az államháztartásnak, ha mégis rákényszerül a kormány az MNB visszatőkésítési folyamatának legalább elkezdésére.
Bármelyik nagy makrogazdasági mutatót tekintjük, sok tehát a lefele mutató kockázat. A kormány által remélt 4 százalékos gazdasági növekedésre nincs esély. Az MNB inflációs jelentése a 2,5 és a 3,5 százalékos tartományt nevesíti, a független kutatóhelyek előrejelzései inkább a 2 és a 3 százalékos tartomány aljába esnek. Ugyanakkor valószínűtlen az államháztartási hiány mostanihoz képesti érdemi leszorítása; sokkal valószínűbb, hogy a 2024 nyarán esedékes bizottsági felülvizsgálat során megállapítást nyer a magyar deficit túlzott mértéke, és elindul a ma még pontosan nem ismert tartalmú EDP-eljárás. De az inflációs folyamatok sem gond nélküliek, mert a kincstárian optimista becslésekkel szemben sokkal valószínűbb az éves átlagos 7, mint a 4-5 százalékos fogyasztóiár-index – bármely drasztikus külsőfeltétel-változás nélkül is.
Az üzleti klíma számára pedig nemcsak ezek a vegyesnek mondható nemzetgazdasági mutatószámok jelzik a gondok mibenlétét; ismét választási év jön, amelyben pénzosztogatásra nem nyílik tér, annál valószínűbb a belső politikai csatazaj erősödése, a külső tényezők hibáztatása, az érzelmi politizálás. Ezek a zajok csak rontanak az üzleti hangulaton, társadalmi közérzeten.
Erősen kérdéses a KSH módszertana. 
