Szaúd-Arábia és Pakisztán a múlt héten aláírta a régóta fennálló katonai kapcsolataik megerősítését jelentő Stratégiai Kölcsönös Védelmi Megállapodást (SMDA), amelyben ígéretet tettek arra, hogy „bármelyik ország elleni agressziót mindkettő elleni agressziónak kell tekinteni”. Ahogy egy magas rangú szaúdi tisztviselő a Reutersnek elmagyarázta, ez nem annyira hirtelen fordulat, mint inkább „évekig tartó megbeszélések” csúcspontja; nem egyetlen országra vagy eseményre irányul, hanem inkább a két ország között már meglévő történelmi és stratégiai kapcsolatok „intézményesítésére”, amelyek most a körülmények elkerülhetetlensége miatt nyilvánosságra kerültek.
A szaúdi-pakisztáni védelmi kapcsolatok évtizedek óta magukban foglalják a közös hadseregkiképzést, az éves katonai gyakorlatokat, a fegyvergyártást és a pakisztáni csapatok rendszeres telepítését a Királyságban biztonsági feladatok ellátására. De ezúttal Rijád továbbment, és az SMDA-val a Királyság gyakorlatilag Iszlámábád nukleáris ernyője alá lépett.
Miért most jött a lépés?
Az időzítés nem véletlen. A közel-keleti instabilitás, az amerikai biztonsági garanciákba vetett bizalom csökkenése és az elrettentő képességek konszolidációjának szükségessége a növekvő regionális fenyegetések közepette arra kényszerítette Rijádot, hogy végre megtegye a lépést.
A Pakisztánnal kötött paktum sokáig csak tartalék lehetőség maradt, csendben a háttérben folytatták, miközben Rijád elsődleges erőfeszítése maradt egy széleskörű kölcsönös védelmi szerződés megkötése Washingtonnal. A Rijád által kívánt átfogó védelmi kapcsolatok azonban nem valósultak meg, mivel a Királyság folyamatosan az Egyesült Államok Izraellel való kapcsolatainak normalizálására vonatkozó feltételein rágódott.
A Gázában folyamatban lévő háború előrehaladott szakaszba lépett, ami egy ilyen megállapodást nemcsak politikailag mérgezővé, de gyakorlatilag lehetetlenné is tesz. Ráadásul az amerikai biztosítékok továbbra is fegyvereladásokra és homályos ígéretekre korlátozódnak. Rijád számára az üzenet egyértelmű volt: Washington fegyvereket fog eladni, de nem fogja biztonsági ernyőjét a királyság fölé helyezni.
Fotó: Wikipédia
Ráadásul a szomszédos Katar rakétatámadással nézett szembe Irán részéről a régió legnagyobb amerikai légibázisán, majd Izrael a hónap elején Dohában megpróbálta kiiktatni a Hamász tárgyalóit. Bár egy héttel később Dohában rendkívüli arab-iszlám csúcstalálkozót tartottak, nem sikerült egyértelmű választ adni az Öböl-menti szuverenitás megsértésére. Látszólag ekkor döntött úgy Rijád, hogy az iszlámábádi megállapodást választja, hogy megmentse magát a regionális instabilitás egyre növekvő hullámától.
Szaúd-Arábia nukleáris játszmája
A szaúdi-pakisztáni szoros védelmi kapcsolatok nem új keletűek. Szaúdi támogatás nélkül Pakisztán talán soha nem lett volna atomhatalom.
Rijád szerepe Iszlámábád nukleáris programjában egészen 1974-ig nyúlik vissza, amikor az akkori miniszterelnök, Zulfiqar Ali Bhutto úgy döntött, hogy „füvet eszik és bombát készít”, miután 1971-ben elvesztette az ország felét, Kelet-Pakisztánt [a mai Banglades] az indiai győzelem miatt.
Pakisztán jövőbeli védelmének biztosítására vonatkozó víziójától vezérelve Bhutto Szaúd-Arábia királyához, Fejszál királyhoz fordult támogatásért, és ő diszkréten eleget tett a kérésnek.
1998-ban, miután Pakisztán nukleáris kísérletei nemzetközi szankciókat és diplomáciai elszigeteltséget váltottak ki, Iszlámábád ismét a Királysághoz fordult segítségért, és egy négyéves, halasztott olajfinanszírozási keretet biztosítottak, mintegy 3,4 milliárd dollár értékben, hogy átvészeljék a vihart. Nem véletlenül nevezte egyszer Turki bin Faiszal herceg, a szaúdi hírszerzés korábbi vezetője a szaúdi-pakisztáni katonai együttműködést „valószínűleg a világ egyik legszorosabb kapcsolatának két ország között”.
A szaúdi nukleáris programmal kapcsolatban Rijád régóta igyekszik ellensúlyozni Irán potenciális nukleáris törekvéseit, és az atomfegyverekkel rendelkező Pakisztánnal való partnerség lehet a következő legjobb lehetőség a szaúdi befolyás növelésére. Több alkalommal magas rangú szaúdi tisztviselők is kijelentették, hogy „be kell szereznünk a bombát”, ha Irán sikerrel jár.
Eközben a Királyságnak van polgári nukleáris programja: a szaúdi nukleáris hatóságot 1977-ben, a Szaúdi Atomenergia Intézetet pedig 1988-ban alapították. Ezt követően Rijád több országgal is aláírt egyetértési megállapodást, és felmérte hazai uránlelőhelyeit.
Egy mini-NATO születik?
Jelenleg arra utalnak a jelek, hogy több ország is szeretne hasonló mechanizmusokat létrehozni Iszlámábáddal, bár ez még gyerekcipőben jár. Valójában Ishaq Dar pakisztáni külügyminiszter is határozottan utalt erre.
Az SMDA-t az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez (NATO) hasonlítva, Faiszal al-Hamad nyugalmazott szaúdi légierős dandártábornok nemrégiben elmondta, hogy a megállapodás „ugyanazt az elvet alkalmazza”, mint a NATO 5. cikke, amely kimondja, hogy az egyik tag elleni támadás az összes tag elleni támadásnak tekinthető. Rijád és Iszlámábád közös nyilatkozata valóban ezt az elkötelezettséget tükrözi.
A hasonlóságok azonban itt véget is érnek. A NATO egy 32 tagú szövetség, integrált parancsnoki struktúrával és hivatalos nukleáris megosztási megállapodásokkal, beleértve az Európában állomásozó amerikai fegyvereket is. Az SMDA ezzel szemben egy kétoldalú megállapodás, sokkal szűkebb hatókörrel, amely évtizedes eseti biztonsági együttműködésre épül.
Ami kiemeli a megállapodást, az Pakisztán nyíltsága. Khawaja Mohammad Asif védelmi miniszter nyíltan elismerte a nukleáris dimenziót, megjegyezve, hogy az elrettentő erő „rendelkezésre áll”, ha szükséges.
Egyelőre az SMDA-t közhelyesen „mini-NATO-nak” nevezik. Valójában kétoldalú megállapodásról van szó, amely rugalmas, bővíthető és talán skálázható is, ha mások, például az Egyesült Arab Emírségek vagy Egyiptom úgy döntenek, hogy csatlakoznak. De egyetlen ernyőszervezet helyett a bővítés akár különálló, testreszabott „stratégiai védelmi partnerségek” formájában is megvalósulhat.
Elméletileg mindez a régióban fokozódó fenyegetések jellegétől, valamint Pakisztán azon hajlandóságától függ majd, hogy túlzásba esés nélkül, minden esélyt és bonyolultságot szem előtt tartva bővítse a kötelezettségvállalásait. Mindez árnyékot vet majd Sehbaz Sharif miniszterelnök és Asim Munir hadseregparancsnok eheti amerikai ENSZ-közgyűlési látogatására.
Találkozó Trumppal
Várhatóan találkoznak Trump elnökkel, és az SMDA is biztosan szóba kerül. Mégis lehet, hogy nem ez lesz a központi téma. Az Egyesült Államok a terrorizmus elleni küzdelemről, a gazdasági stabilitásról és a kínai tényezőről szeretne majd beszélni. Pakisztán pedig a maga részéről bizonyára emlékeztetni fogja Washingtont arra, hogy továbbra is nélkülözhetetlen a támogatása Szaúd-Arábia, és tágabb értelemben a régió törékeny biztonsági rendje számára.
A szaúdi-pakisztáni védelmi paktum lényegében nem csupán a kölcsönös védelemről szól. Fogadásról van szó, hogy Rijád az egyetlen muszlim atomhatalomra támaszkodva el tudja szigetelni magát Irán fenyegetéseitől, az Egyesült Államok habozásaitól és a regionális káosztól.
Hogy ez a fogadás megtérül-e, az meghatározhatja a közel-keleti geopolitika következő fejezetét.
Ez volt a legellentmondásosabb évük. 
