Most páros számú év jön a naptárban, és nem akármilyen: a számmisztika hívei felfigyelhetnek a három kettes számra. A gerontológia iránti minden tisztelet ellenére a csekélynél is kisebb az esélye, hogy majd megérünk még egy olyan évet, amelyben ismét háromszor fordul elő a 2.
A gazdaságpolitika persze komolyabb ügy, semmint számmisztikát vigyünk bele – bár a mi különös viszonyaink között volt erre is példa. Amiről máris eszünkbe jut az MNB figyelemre méltó fordulata: el az unortodoxiától, az evidenciákkal alátámasztott közgazdasági tételek felé. Olyan alapigazságok kerülnek most elő, mint hogy az infláció elleni védekezésben helye van a kamatemelésnek, a pénzügyi helyzet javításához pedig a költségvetési egyensúly felé mutató lépéseket kell tenni.
Sajnos a „költségvetési egyensúly helyreállítása” csak szófordulat nálunk, hiszen egyensúlyi költségvetést, vagyis nem-recessziós időszakban deficit nélküli, „nullás” büdzsét senki sem látott Magyarországon. Pedig a 2008-as válságot követően kibontakozó hosszú üzleti konjunktúra során lehettek volna egyensúlyban levő, akár enyhén szufficites éveink is, pont azért, hogy kellő fiskális tartalék keletkezzen az esetleges nehéz időkre. No, azok megjöttek, és ismét itt állunk a GDP 80 százaléka körüli államadóssági hányaddal. Harmadszor az utóbbi három évtizedben…
És e harminc év alatt nem sikerült bekerülnünk a fejlett gazdaságok klubjába, sem jövedelmi, sem pedig intézményi vonatkozásban. A nemzetközi jövedelmi helyezésünk nem nyomasztó, de nem is fényes: az ötvenedik és a hatvanadik hely közé sorolódunk az egy főre jutó GDP-t tekintve, a hatvanadik és hetvenedik hely között a transzparencia (ellenoldalról nézve: a korrupció) elterjedtségében. Az euróövezetbe való belépés pénzügyi feltételeit sosem teljesítette az állam, Magyarország nem tagja a bankuniónak, a közös ügyészségnek, nincs elfogadott helyreállítási programja az EU-val.
Amint Matolcsy György helyesen észrevételezte egy nyilatkozatban a forint árfolyam-gyengesége láttán: a mostani globális kockázatkerülő hangulatban a feltörekvő gazdaságok erős ellenszélben vannak. Hát igen, sem az IMF nomenklatúra, sem a tőkepiaci megítélés nem sorol minket a fejlett európai országok közé (ahova Csehország és Szlovákia viszont befér, meg persze Szlovénia). Besorolásunk a nagy hitelminősítőknél csak két grádiccsal van a bóvli-szint fölött: ott tartunk ismét, mint Horn Gyula miniszterelnökségének vége felé – pedig immár tagja vagyunk a NATO-nak, az Európai Uniónak, ahonnan az elmúlt másfél évtizedben irdatlan mennyiségű deviza-forrást kaptunk. Sőt, ami a fő: a félmilliárdos lakosú nagy európai felvevőpiacnak is részeseivé válhattunk 2004-ben. Nem is sikertelenül, hiszen gyorsan gyarapodott külkereskedelmünk, és egészen az utóbbi néhány negyedévig komoly külkereskedelmi többletünk volt a világgal szemben (az EU-tagországokkal most is szufficites a kereskedelmi mérlegünk).
Röviden tehát: feltörekvő (emerging) piacként tekint ránk a világ. Nekünk is jobb ennek tudatában kalibrálni üzleti terveinket, kormányzati intézkedéseinket, geopolitikai ambíciónkat. Ilyen minőségünkben kell felbecsülnünk a magyar gazdaság és társadalom 2022-es évi kilátásait.
Előrejelzés a folyamatok kivetítésével
Ilyenkor, év elején sorra születnek prognózisok, előrejelzések, noha még nem állnak rendelkezésre adattisztításon átesett megbízható statisztikai mutatók a 2021-es évről. Az üzleti, kormányzati döntésekhez azonban valamilyen előrejelzés mindenképpen szükséges. Bármely komoly modellszámításhoz persze megbízható statisztikai adatok kellenének; ez örök gyengesége a bázisévhez viszonyító prognosztizálásnak. Újabban viszont segítségünkre jött az informatikai forradalom, amelynek nyomán sok folyamatról, jelenségről lényegében azonnal elérhető adatok keletkeznek. Ezeket felhasználva a gazdasági folyamatok menetéről sokkal részletesebb, életszerűbb kép alkotható, mint korábban, amikor az adatgyűjtés és feldolgozás lassúsága következtében a decemberi helyzetről már jóval az újévben járva értesülhettek az elemzők.
Az adatbőségnek és azonnali adatelérésnek a hatására került be az elemzői közösség szótárába a nowcasting elnevezés, amit a meteorológusok alkalmaztak elsőnek. Míg a forecasting az időjárás-előrejelzésben néhány napra, esetleg egy-két hétre szóló prognózist jelöl, és elkerülhetetlenül rengeteg bizonytalansággal terhelt, a nowcasting a nyomban elérhető rengeteg adat és jelentés felhasználásával a következő néhány órára szóló, nagy megbízhatóságú előrejelzés. Magam az 1980-as években amerikai egyetemi oktatóként valóban megtapasztaltam, hogy az oregoni rádió reggeli műsorában megjósolt vihar tényleg a megadott órában tört ki. Az idő tájt nálunk a meteorológusokat leginkább időjósnak neveztük, és nem voltak hitelesebbek, mint a közgazdászok.
Most az amerikai jegybanki elemzők, konjunktúrakutatók maguk is rátértek a nowcasting készítésére, megtartva a nagy előrejelző ökonometria modelljeiket is. Ám a legújabb bejövő adattömeg alapján, az elérhető friss híreket, adatokat figyelembe véve könnyen lehet állítani a makrogazdasági modelleken, akár heti gyakorisággal finomítva azokat, amint érdemi változást észlelnek a bázisként szolgáló helyzet jellemzőiben.
A magyar gazdaságról sokkal kevesebb azonnali adatunk van, mint amennyivel az amerikai elemzők dolgozhatnak, de a digitalizáció terjedésével bizonyára előbb-utóbb nálunk is részletesebb, élesebb képünk lesz a fennálló pillanatról. Már most is elvileg megvan valahol, legfeljebb a nyilvános kutatás számára nem érhető el a napi bolti forgalom, a pénzátutalások alakulása, a mobiltelefonos emberek helyváltoztatása – csupa olyan adat, amely valamilyen módon jellemzi a társadalom mozgásait, interakcióit, és jelen idejű képet ad a gazdasági konjunktúráról.
A bázishó, bázisév adatainak gyorsabb megismerése javít a gazdasági előrejelzések minőségén, kevesebb teret adva a szubjektív becsléseknek, saccolásnak. Megmaradnak persze a jövő ismeretlenjei. 2022-ben ezek nem lesznek kisebbek, mint 2021-ben. Vajon mit hoz az élet a járvány, az időjárás, a politikai események terén? Milyen lesz az emberek hangulata, vásárlási és munkakedve, vállalkozási szándéka, migrációs hajlama, utazási szokása, megtakarítási viselkedése? Mi lesz a közvetlen földrajzi környezetünkben? És a nagyvilágban? Annak rezdülései pillanatok alatt kihatnak hazai gazdasági viszonyainkra. A bizonytalanság elkerülhetetlen jellemzője életünknek; láthattuk, hogy egy tankerhajó kapitányának egyetlen sikerületlen manővere nyomán a Szuezi-csatorna forgalma hosszabb időre leállt, így az egész ügyről mit sem tudó vásárlók tömegei szállítási késedelmekkel, hiányjelenségekkel szembesültek. Ilyesmi, sőt ennél kacifántosabb ügyek 2022-ben is előfordulhatnak.
Mindezt annak érzékeltetésére kellett előrebocsátani, hogy a hatóságok, kutatóhelyek által közzétett előrejelzéseknek a legfrissebb változatai sem tudják megmondani, hogy mi lesz egy év múlva. A gazdasági folyamatok az emberek, azok közösségei, csoportjai, szervezetei viselkedésének, érzelmeinek, jó és hibás döntéseinek hatására formálódnak. Még akkor is így van ez, ha a bázisévben fennálló erőforrás-ellátottság, technológiai szint, emberi tudás és készség, jogi és szerződési keret, rendelésállomány alapján lát munkához az elemző, hogy aztán kijelölje a lehetséges változások nagy valószínűségű tartományát. Csakhogy a lehetséges tartomány mindig elég széles. A nagy valószínűséggel bekövetkező eseményeket pedig időnként felülírják a korábban kevésbé valószínűnek ítélt fordulatok. Emiatt úgy is rengeteg bizonytalanság maradna a gazdasági folyamatokban, ha külsőnek minősíthető események, gazdaságon kívüli fejlemények nem lépnének fel váratlanul. Ilyen értelemben minden előrejelzés tulajdonképpen nowcasting, jelen-kivetítés, mert felelősséggel csak ilyet tehet közzé a prognoszta. Még akkor is, ha saját belső megérzése szerint a közölthöz képest más lesz a jövő.
2022 három nagy bizonytalansága nálunk: infláció, egyensúlyi helyzet, politikai kockázat
Amikor tehát rápillantunk a 2022-re vonatkozó előrejelzésekre, azokat annak tudatában ismertetjük, hogy a jövő bizonyosan ezektől eltérően fog alakulni – csakhogy nem tudható, hogy miként. A prognózis a jelen folyamatainak tovább-vezetését ötvözi az adott időszakra szóló feltételezésekkel. Ez utóbbiak egy része dokumentálható: mit gondol a prognoszta a nemzetközi olajárak alakulásáról a határidős szerződések ismeretében, mit valószínűsít a meghatározó országok ipari termelésének dinamikájáról a készletek állománya, a megrendelési könyvek, a cégvezetői vélemények alapján? Ám ezek mégis csak hipotézisek. Komoly fordulatok állhatnak be a nem-gazdasági ügyekben, amelyekről eleve nem lehet ismerete, legfeljebb megérzése a gazdasági előrejelzőnek.
Külön megbízhatósági gond van a hivatalos előrejelzésekkel. Gyakori a kincstári optimizmus, máskor pedig a taktikai okok miatt tudatosan alátervezés. Ezeken túl is hatnak az állami prognózisok módszertani korlátjai. Az MNB például a számára jogi kötelezettséget jelentő inflációs mutatót nem pártatlanul, szakmai objektivitással építi be közleményeibe: a hivatalos dokumentumokba az átfogott időszak végére rendre beírják az elfogadott inflációs cél elérését. Az MNB legfrissebb inflációs jelentése (2021. december) a 2021-es fogyasztói árindex éves értékét 5,1 százalékra teszi, a 2022-est 4,7-5,1 százalékra, a 2023-as és 2024-es évekre 2,3-3,5 százalékra: az idősor eleje prognózis, de a végét illetően egyszerűen beírják, hogy addigra az áremelkedési ütem bekerül a hivatalosan megadott céltartományba (3% +/- 1 %). E hipotézis mögé azonban nem kell mély közgazdasági elemzést odaképzelni.
Ugyancsak nem tekinthetők torzítatlan becsléseknek a Pénzügyminisztérium által közzétett makrogazdasági közlemények, mert azokban a költségvetési hiányszámok az érvényes kormányzati döntést tükrözik. Az tehát a mögöttes feltételezés, hogy az elfogadott döntés megvalósul. Ezt egyébként a hazai független kutatóhelyek is gyakran alkalmazzák azon az alapon, hogy a költségvetési egyenleg mértéke valóban politikai döntéstől függ: az állam adónöveléssel vagy kiadáscsökkentő megszorítással elvileg ki tudja kényszeríteni a költségvetési törvénybe írt vagy nemzetközileg vállalt egyenlegszám teljesülését.
Ezzel szemben az infláció a gazdasági szereplők és folyamatok sokaságától függ. Alakulását a hatóságok csupán jól-rosszul befolyásolhatják, de diktálni nem tudják. Az OECD 2021. decemberi előrejelzése azt tartalmazza, hogy a 2021-es infláció éves átlaga 5 százalék lesz (ez lényegében megegyezik az MNB közlésével, ami érthető, hiszen már van novemberi tényadat), de 2022-re az OECD előrejelzés 6 százalék, 2023-ra 4 százalék. Ez bizony jóval meghaladja a jegybanki adatokat.
Nézzünk két független hazai kutatóhelyet. A Kopint-Tárki 2021. decemberi előrejelzése a bázisévre szolid GDP-növekedést jelez előre (6,1 százalék), amit 2022-ben viszont 5 százalékos növekedés követne. Emellett azonban a hazai elemzők között magasnak számító inflációt várnak jövőre: 5,5 százalékot. A GKI inflációs előrejelzése 2022-re 5 százalék, azaz a jegybanki prognózis sávjának a teteje, míg a GDP-növekedési szám (4,7 százalék) beleillik az MNB által megadott 4 és 5 százalék közötti sávba.
A Kopint előrejelzésében igen hangsúlyos a magyar gazdaság egyensúlyi állapotának kritikai bemutatása. Az államháztartási hiány miatti aggodalom általános a hazai elemzők között. A kormányzati körökben meg is született a felismerés decemberben, hogy már a 2021 végi igen nagy, évközben megemelt deficit-terv betartatásához is megszorító intézkedések kellenek (tárcák maradványainak elvonása, beruházások leállítása-halasztása 350 milliárd forint nagyságban). Nem sokkal ezt követően papíron ennél sokkalta nagyobb, ezer milliárd forintos megszorítást jelentettek be a 2022-es évre.
Az államháztartási egyensúlytalanságon túl azonban immár a folyó fizetési mérleggel is foglalkoznunk kell, holott a korábbi évtizedben a rengeteg uniós transzfer és a magyar áru- és szolgáltatási kiviteli többlet miatt jelentős szufficitünk volt. 2021 nyarától azonban erőteljes romlás állt be a külső fizetési mérlegben is, ami új (az idősebbeknek pedig jól ismert régi) jelenséget idézett elő: ikerdeficitet.
A romló egyensúlyi helyzetnek következménye és egyben részese is a forint árfolyamának jelentős gyengülése. A nemzetközi bizonytalanságok közepette nem ritka a kis valuták átmeneti értékvesztése: a 2020 tavaszi járványsokk erősen kihatott a forint árfolyamára, mint ahogy a térség egyéb lebegő árfolyamú fizetőeszközeire is. A folytatás azonban országonként más, ami jól látszik a Kopint-Tárki összeállításában. A forint az euróhoz képest mindkét járványévben gyengült (emelkedés az ábrán), míg a cseh korona a nagy egyszeri értékvesztés után visszatért a válság előtti euró-kurzusra. A másik kettő ország valutája sem vesztett annyit az értékéből, mint a magyar fizetőeszköz.
Ekkora külgazdasági nyitottság mellett viszont a tartós árfolyamgyengeség tovább fűti az inflációt. Ezen az alapon indokoltnak látszik a 2022-es évre is előre vetíteni a nagy, sőt növekvő ütemű inflációt.
Lehet-e hatásosan védekezni az infláció és egyben a forint külső értékvesztése ellen? Lehet, mert van erre eszköz, a kamatszint. Az MNB is a kamatemelés eszközét lett kénytelen hosszú évek folyamatos jegybanki kamatleszállítását, majd mélyen tartását követően ismét elővenni 2021 nyarán.
Az elnöki önértékelés szerint „a jegybank időben megkezdte az árstabilitás helyreállításáért vívott harcot” – az adatok azonban más mutatnak, hiszen a magyar inflációs folyamatok nem a járvány miatti leállást követő élénkülés idején indultak be, hiszen már 2017-től nőnek az árak. Az a jegybanki fogadkozás pedig, hogy a kamatemelési ciklus 2022-ben is folytatódik mindaddig, amíg „az inflációs kilátások ismét fenntarthatóan a háromszázalékos cél közelébe nem süllyednek”, azonnal sokat vesztett az erejéből, amint a kormány decemberben belenyúlt a lakáshitel-kamatokba a járványhelyzet miatti többlet-felhatalmazása alapján.
Ezzel a kormányzati intervencióval két gond is van. Az egyik a monetáris politika hatásosságát érinti: az úgynevezett kamatcsatorna akkor működik, ha a kereskedelmi bankokra vonatkozó rövid távú jegybanki kamatok emelkedése nyomán drágul a hitelezés, amivel mérséklődik a beruházási, áruvásárlási kedv, és így hűlni kezd a gazdaság, valamint emelkednek a betéti kamatok, és így vonzóbb forintot megtakarítani bel- és külföldinek egyaránt. Ha azonban a kamatemelést széles körben semlegesíti a kamatkondíciók állami befagyasztása, ráadásul amúgy is sok a kedvezményes tarifával rögzített hitelezési konstrukció, akkor még az közepesen erős kamatemelésnek sem lesz érdemi hatása a konjunktúrára. Viszont a bankok nyereségessége romlik a hitelezőknek adandó kedvezmény nyomán, így szolgáltatásaik drágításával vagy a betéti kamatemelés elhalasztásával fognak védekezni – a maguk szempontjából jogosan.
A jegybanki kamatcsatorna hatékonysága romlik, ha pedig emiatt még erőteljesebb kamatemelésre kényszerül a központi bank, akkor az ebből adódó méretes hiteldrágulást a gazdaság azon többi szereplői szenvedik meg, akiket a kormány nem mentesített a korlátozó hatások alól. És itt lép fel a még nagyobb nemzetgazdasági kár: a folyamatokba való szelektív beavatkozással a politikai döntéshozó újabb bizonytalanságot visz a gazdasági rendszerbe. Most itt, majd ott egy másik körben, azután ki tudja, legközelebb hol tesz jót a kiválasztottakkal a politikus – hogy az összes többire terhelje az intézkedéseinek negatív következményeit. Mert minden iparági különadó valahogy eljut a fogyasztóhoz, minden fizetési könnyítés vagy halasztás valahol, valakikre többlet-terhet helyez.
Még bő negyedév van az országgyűlési választás várható időpontjáig, és ki tudja, hogy az alatt milyen további voks-szerző intézkedések születnek? Nyilvánvalóan maga a választás is bizonytalanság-növelő tényező, amíg be nem következik, majd az azt követő időszak szintén külön politikai kockázatokat hordoz. Azokkal máskor érdemes lesz foglalkoznunk.
Itt most elég csupán azt regisztrálni, hogy a 2022-es esztendő számos bizonytalansági tényezőjének listáján az itt említett három tényezőcsoportnak okkal van helye. Az infláció nem tud csitulni a gazdaságba már beleöntött állami pénzek, a bejelentett adóelengedések és nem kevésbé a bérskála januári nagyfokú emelkedése nyomán. Ehhez járulnak hozzá a politikai kockázatok, amelyek forrása a népszerűséget (de nem a gazdasági ésszerűséget) követő politika. Választások előtt a versengő felek egyébként is hajlamosak a túlígérgetésre – a hivatalban levő ráadásul adhat is. Eközben romlanak az egyensúlyi mutatók. A romlást érzékeli a külvilág, meg persze annak inflációs és devalvációs hatását minden egyes hazai szereplő. Még csak pánik sem kell a tőkekiáramláshoz, piaci nyugtalansághoz – ami viszont további árfolyamgyengülést okozhat, az pedig tovább fűti az inflációt…
Lehet, hogy a legkevésbé optimista nowcasting is túl rózsaszínű képet vetít elénk?
A Tisza Párt elnöke reagált a frissen kiszivárgott hangfelvételekre is. 
